Üdv nektek kedves olvasok! ^^
Kész lett végre a blog és linkelnénk is nektek :D
A link a képre kattintva ^^
A link a képre kattintva ^^
2015. június 23., kedd
2015. június 9., kedd
Huszadik fejezet - Örökké veled! [VÉGE]
Sziasztok! Mint látjátok, elérkezett az utolsó fejezet is. :) Komolyan, csak mi imádtuk ennyire? :o Majd' sírnom kell... De ne csüggedjen senki! A VMÉ trilógia második részének a trailerje youtube-n elérhető, és hamarosan a blogot is megnyissuk. Addig is, reméljük ez is tetszeni fog nektek, és köszönjük szépen a sok szép szót, és hogy olvastatok minket. :)
- Elnézést, de elmondaná még egyszer a kérdést? Sajnos nem értettem - vettem fel a hivatalos arcomat, minek köszönhetően sokan komolyan vesznek.
- Fel tudnál nekem sorolni egypár Polihisztort? - bujkált a szája csücskébe egy kis gúny. Mit képzel mégis ez a tanár?! Eddig tiszteltem, de mi ez a tiszteletlen arckifejezés? Főleg egy ilyen könnyű kérdésnél. Azt hiszi, hogy soha nem figyelek órára?
- Természetesen igen - dőltem előre -, például: Leonardo Da Vinci vagy Micelangelo – mondtam, s vele párhuzamosan csengettek ki.
- Köszönöm a mai órai munkáitokat - nézett körbe a tanár, majd kisétált a teremből. Ianre néztem, aki szokásosan aludt a padon. Aranyom - sétáltam oda hozzá. Megsimogattam a haját, majd mondtam a haverjainak, hogy ébresszék fel, mindjárt visszajövök, azután kisétáltam a teremből. Van egy kis elintéznivalóm. Elsétáltam egészen az igazgatói irodához, ahol először megingott a bátorságom, majd megráztam a fejem. Nem szabad arra gondolnom, hogy vajon helyes-e, amit teszek!
Hármat kopogtattam az ajtón, vártam egy kicsit, majd Mr. Chaster nyitotta ki az ajtót.
- Mit szeretnél? - lepődött meg.
- Beszélni magával, Ianről - néztem egyenesen és határozottan a szemébe.
- Gyere be! - állt el az ajtóból. Besétáltam, s közben azon gondolkoztam, mit is fogok neki mondani. Csak úgy újult erővel neki indultam. Hmm, akkor lássuk csak. Ne gondolkozz, Eliot! Mondd, ami eszedbe jut. - Akarom Iant, és nem hagyom, hogy elválasszon minket, az sem érdekel, ha kirúg. Én akkor is Iannel maradok, még, ha sohasem érhetek egy ecsethez, akkor is. Mert szeretem őt. - Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. - Tudom, hogy hülyeség azt mondani, hogy szeretem, de nem tehetek róla. Szeretem! Gondolkodtam, és elképzeltem az életem nélküle, és szörnyű volt, nem akarom azt átélni. Mr. Chaster, tudom, hogy önző dolog tőlem, de Ian az enyém és nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem. - Mr. Chaster arca elgondolkodó volt. Vajon azon töri a fejét, hogy áldását adja-e? - Köszönöm, hogy meghallgatott - mentem ki az irodából. Ezt nem hiszem - néztem az órámra. Becsengettek a következő órámra. Mindegy. Bemegyek. Már éppen be akartam nyitni, mikoe megláttam szerelmem a falnak dőlve. Mit keres itt? Miért nincs órán?
- Ian - szólítottam meg.
- Hmm? - mosolyodott el zavartan. - Megvártalak, te üzented.
Odamentem hozzá, s minden figyelmeztetés nélkül átöleltem, majd megcsókoltam. A csókba belemosolygott, visszacsókolt, magához szorított.
- Khmm - köszörülte meg valaki a torkát a hátam mögött.Hátra néztem, ajaj, a rajztanár az.
- Jó napot! - mosolygott Ian. - Hogy van?
- Jól, köszönöm, de ha megkérhetlek titeket, iskolán kívül szórakoztassátok magatokat. - Egy utolsót elmosolyodott, majd ment az órára, megint késik.
- Eliot - tolt el magától Ian -, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
- Nem egyértelmű? - néztem rá gorombán. Néha olyan értetlen. - Igen. Meg.
- Juj, Eliot, nem tudod elképzelni, mennyire örülök - emelt meg, majd mivel ráparancsoltam, hogy tegyen le, letett.
- Bemegyünk órára? - kérdeztem.
- Nem - csókolt meg -, más terveim vannak.
- Mi?
- Majd meglátod, addig is menj, öltözz fel még ennél is cukorabb ruhába, mint ami rajtad van.
- Miért? - kezdtem volna veszekedni. - Mindegy, hagyjunk, tíz perc múlva itt találkozunk - indultam meg a szobám felé. Mit vegyek fel? - néztem bele azonnal a szekrényembe, ahogy beértem a szobába. Ahj, legalább, ha azt tudnám, hogy hova akar menni, tudnám, mit vegyek fel. Pillanat. Minek is aggódom azon, hogy mit vegyek fel? Nekem minden jól áll, szóval bármit felvehetek.
Kivettem a szekrényből egy barna nadrágot és egy hosszabbított, fehér pólót. Felöltöztem majd megnéztem magam a tükörben. Rendben, tökéletes. A hajammal nem kezdtem semmit, maradt olyan, mint volt, összekuszált, gyorsan felvettem még a bakancsom s futottam is vissza, ahol Ian már várt. Ő át sem öltözött! Akkor én minek?
- Én minek öltöztem át?
- Nem tudom - rántotta meg a vállát. - Talán, hogy lássalak a csini ruháidban is - hajolt hozzám -, csakhogy tudd, ebben a ruhában tökéletes vagy, nem mintha a többiben nem - lehelt csókot az ajkaimra. Nyaka köré fontam a karom, s úgy csókoltam vissza. Olyan finom ajkai vannak ennek a humán testnek előttem. Hmm, ha őszinte akarok lenni, olyan, mint a citromos fagylalt izé. Imádom.
- Eliot - tolt el magától -, menjünk, gyere - fogott kézen, majd sétáltunk ki a suliból. Sétáltunk, egészen egy galéria elé. Mit akar Ian itt? Csak nem venni egy képet?
- Tudod hova megyünk? - nézett rám Ian.
- Galéria? - kérdeztem vissza, miközben az épületre mutattam.
- Igen, gyere - húzott be az ajtón.
Mennyi festmény - néztem körül, a helységben telis-teli volt mindene gyönyörű festményekkel. Ez maga a paradicsom. Igaz, nem egyszer voltam már egy galériába, de akkor is. Ezek a festmények gyönyörűek. Iannel egyesével körbenéztük. Nagyon hálás vagyok neki, egészen délutánig hallgatta a festményekről szóló beszámolómat. Ezután elmentünk enni egy kávézóba.
- Tetszett? - ivott bele a cappuccinójába Ian.
- Ühüm - bólintottam. - Szuper volt, köszönöm. Ian lustán elmosolyodott, majd előrehajolt, s egy apró puszit lehet a számra.
- Nem - ingatta a fejét. - Én köszönöm, hogy újra együtt vagyunk.
Zavartan körbenéztem, az előbbi puszitól nagyon sokan néznek.
Annyira zavaró. Nem láttak még szerelmes párt? Elszámoltam tízig, majd tovább ettem a kakaós csigámat.
- És? - néztem rá - Még mindig ugyanolyan nyalókát tudsz festeni egy fa helyet? - próbáltam gúnyos lenni, de, ahelyett röhejesre sikeredett.
- Haha - állt fel -, mennünk kéne, mindjárt takarodó. Nem akarom apámat magamra haragítani - mondta, s megszólalt a telefonja. - Bocsi - vette fel. - Kint megvárlak - sietett ki.
Ki lehet az? – álltam fel. Vajon egy lány? Azt hallottam, múltkor randizott egy lánnyal. Hogy merte? Én sem tettem meg, hiába akarta apám. Mindegy. Most nem veszekedhetek, nemrég békültem csak ki. Már csak az kéne, hogy elrontsam egy féltékenységi rohammal. Meg amúgy is, Eliot Hunster nem olyan fickó, aki féltékenységi jelenetet rendez, ő egy olyan fickó, aki kémkedik és bujdos. Kisétáltam, s Ian vigyorogva nézett rám.
- Ö... Mi van? - néztem rá zavartan, olyan furán néz rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Eliot - fogta meg a kezem, perverzen mosolyogva, majd elhúzott egészen a koleszig.
- Hova viszel? - kérdeztem, mikor belökött a szobája ajtaján.
- Szerinted? Nézz körbe - mutatta a szobáját. Egyszerű világoskék szoba volt, egy ággyal jobb oldalt. Nagyon egyszerű ez a szoba, még egy függöny sincs.
- Tudod, Eliot - kezdett el beszélni -, apám az előbb hívott, és elmondta, mit is mondtál neki. Tudod, milyen édi vagy? Totál felizgattál ezzel a tetteddel - csókolt meg, s vezetett közben az ágyhoz, ledöntött, majd elkezdte lehámozni rólam a ruhákat.
A fene, valamiért égetik és bizsergetik a bőröm a csókjai.
- Ne már - nyavalyogtam, mert éppen a nyakamat csókolta - csikizel, hagyd abba.
- Hmm - szállt le rólam durcásan - hagyjalak? Rendben, te akartad - állt fel volna az ágyról, mikor a csuklójánál fogva visszarántottam, s magam alá gyűrtem.
- Na, mi van, Ian? - hajolok közelebb. - Csak nem megsértődtél? - Szerinted - ragadtam meg a nadrágja dudorját -, ha azt mondom, hagy, az azt jelenti, hogy le kell lépni? - csókoltam a fülébe. - Nem, drágaságom - csatoltam ki az övét. - Hanem azt jelenti, hogy kényeztetni akarlak - nyúltam bele a nadrágjába.
- Eliot - szólt rám figyelmeztetően -, ezt ne csináld! - Elkezdtem simogatni a kis játékszerét, majd masszírozni is. - Atyám - harapott az ajkába. Nyugodj meg, Ian - gondoltam magamban. Úgyis az enyém leszel. - Sajnálom - ragadott meg Ian, s fordított a helyzetünkön -, nem bírok tovább várni, most kellesz! - lehelt azt ajkaimra egy mély, szenvedélyes csókot.
Másnap reggel, fény szűrődött be az ablakon. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam előtte Iant festeni. Fest? Mióta? Na, ezt látnom kell - keltem ki az ágyból, vettem fel egy alsónadrágot, majd elindultam Ian felé, aki észrevétlenül festett. A háta mögé álltam, onnan fürkésztem. Sajnos feleslegesen. Ez a festmény kész pocsékolás, erre felhasználni egy vászont. Milyen sajnálatos tett. A vásznon egy szív volt látható, benne az ő és az én nevem, egy plusz jellel összekapcsolva.
- Ez mi? Gyerek rajz? - kérdeztem gúnyolódva.
- Nem, hanem a szerelmemet jelképezi irántad - festett tovább nyugodtan. Na, legalább azt megtanulta, hogy nyugodtan kell festeni.
- Szerintem meg - indultam vissza a ruháimhoz, hogy felöltözhessek -, azt jelenti, hogy lökött vagy - vigyorodtam el.
Aoi és Kuti
Huszadik fejezet - Örökké veled! [VÉGE]
Eliot szemszöge
„Egy igazi művésznek mindig az a feladata, hogy ne álljon be a sorba, az uralkodó tendenciákkal szemben alkosson és éljen, s csak azzal törődjön, hogy felmutassa az érvényes esztétikai értékeket.” (D. Bashkirov)
Eddigi életem során mindig próbáltam ennek az idézetnek a pár mondata alapján élni az életemet. Szeretem a művészetet, szinte túlságosan is. Imádom minden kis szegletét, az ókori irodalmi versektől, a szobrászaton át, a festészetig. Mindig is az volt a célom, hogy alkossak valami csodát, melytől az emberek elámulnak, és boldogság járja át a testüket. Az érzelmeimet soha nem tudtam kimutatni, mindig elnyomtam. Egyedül a művészetnek köszönhetem, hogy az érzelmeim valami úton-módon eljutottak az emberekhez. És most a kérdés az, hogy vajon el tudnám-e dobni a szerelemért? Ianért?
Ha belegondolok, hogy nincs mellettem ezen a világon, megszakad a szívem, gyötör belülről valami, s sírni támad kedvem. Tán ez lenne az igaz szerelem? Amiért az emberek odaadnák az életüket, csakhogy a szeretet személlyel lehessenek? Mióta észrevettem, hogy Ian létezik, megváltoztam. Már nemcsak saját magam érdekel, hanem más is. Képes lettem egy személlyel többet is beszélni, mint egy-két mondatnál. A napjaim színesebbé váltak, már nem olyan sivár, mint ami volt. Döntöttem, kell nekem! Minden áron.
- Eliot - hallottam meg a tanár úr hangját -, válaszolnál a kérdésemre? - Ajaj, el is felejtettem, hogy órán vagyok.
„Egy igazi művésznek mindig az a feladata, hogy ne álljon be a sorba, az uralkodó tendenciákkal szemben alkosson és éljen, s csak azzal törődjön, hogy felmutassa az érvényes esztétikai értékeket.” (D. Bashkirov)
Eddigi életem során mindig próbáltam ennek az idézetnek a pár mondata alapján élni az életemet. Szeretem a művészetet, szinte túlságosan is. Imádom minden kis szegletét, az ókori irodalmi versektől, a szobrászaton át, a festészetig. Mindig is az volt a célom, hogy alkossak valami csodát, melytől az emberek elámulnak, és boldogság járja át a testüket. Az érzelmeimet soha nem tudtam kimutatni, mindig elnyomtam. Egyedül a művészetnek köszönhetem, hogy az érzelmeim valami úton-módon eljutottak az emberekhez. És most a kérdés az, hogy vajon el tudnám-e dobni a szerelemért? Ianért?
Ha belegondolok, hogy nincs mellettem ezen a világon, megszakad a szívem, gyötör belülről valami, s sírni támad kedvem. Tán ez lenne az igaz szerelem? Amiért az emberek odaadnák az életüket, csakhogy a szeretet személlyel lehessenek? Mióta észrevettem, hogy Ian létezik, megváltoztam. Már nemcsak saját magam érdekel, hanem más is. Képes lettem egy személlyel többet is beszélni, mint egy-két mondatnál. A napjaim színesebbé váltak, már nem olyan sivár, mint ami volt. Döntöttem, kell nekem! Minden áron.
- Eliot - hallottam meg a tanár úr hangját -, válaszolnál a kérdésemre? - Ajaj, el is felejtettem, hogy órán vagyok.
- Elnézést, de elmondaná még egyszer a kérdést? Sajnos nem értettem - vettem fel a hivatalos arcomat, minek köszönhetően sokan komolyan vesznek.
- Fel tudnál nekem sorolni egypár Polihisztort? - bujkált a szája csücskébe egy kis gúny. Mit képzel mégis ez a tanár?! Eddig tiszteltem, de mi ez a tiszteletlen arckifejezés? Főleg egy ilyen könnyű kérdésnél. Azt hiszi, hogy soha nem figyelek órára?
- Természetesen igen - dőltem előre -, például: Leonardo Da Vinci vagy Micelangelo – mondtam, s vele párhuzamosan csengettek ki.
- Köszönöm a mai órai munkáitokat - nézett körbe a tanár, majd kisétált a teremből. Ianre néztem, aki szokásosan aludt a padon. Aranyom - sétáltam oda hozzá. Megsimogattam a haját, majd mondtam a haverjainak, hogy ébresszék fel, mindjárt visszajövök, azután kisétáltam a teremből. Van egy kis elintéznivalóm. Elsétáltam egészen az igazgatói irodához, ahol először megingott a bátorságom, majd megráztam a fejem. Nem szabad arra gondolnom, hogy vajon helyes-e, amit teszek!
Hármat kopogtattam az ajtón, vártam egy kicsit, majd Mr. Chaster nyitotta ki az ajtót.
- Mit szeretnél? - lepődött meg.
- Beszélni magával, Ianről - néztem egyenesen és határozottan a szemébe.
- Gyere be! - állt el az ajtóból. Besétáltam, s közben azon gondolkoztam, mit is fogok neki mondani. Csak úgy újult erővel neki indultam. Hmm, akkor lássuk csak. Ne gondolkozz, Eliot! Mondd, ami eszedbe jut. - Akarom Iant, és nem hagyom, hogy elválasszon minket, az sem érdekel, ha kirúg. Én akkor is Iannel maradok, még, ha sohasem érhetek egy ecsethez, akkor is. Mert szeretem őt. - Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. - Tudom, hogy hülyeség azt mondani, hogy szeretem, de nem tehetek róla. Szeretem! Gondolkodtam, és elképzeltem az életem nélküle, és szörnyű volt, nem akarom azt átélni. Mr. Chaster, tudom, hogy önző dolog tőlem, de Ian az enyém és nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem. - Mr. Chaster arca elgondolkodó volt. Vajon azon töri a fejét, hogy áldását adja-e? - Köszönöm, hogy meghallgatott - mentem ki az irodából. Ezt nem hiszem - néztem az órámra. Becsengettek a következő órámra. Mindegy. Bemegyek. Már éppen be akartam nyitni, mikoe megláttam szerelmem a falnak dőlve. Mit keres itt? Miért nincs órán?
- Ian - szólítottam meg.
- Hmm? - mosolyodott el zavartan. - Megvártalak, te üzented.
Odamentem hozzá, s minden figyelmeztetés nélkül átöleltem, majd megcsókoltam. A csókba belemosolygott, visszacsókolt, magához szorított.
- Khmm - köszörülte meg valaki a torkát a hátam mögött.Hátra néztem, ajaj, a rajztanár az.
- Jó napot! - mosolygott Ian. - Hogy van?
- Jól, köszönöm, de ha megkérhetlek titeket, iskolán kívül szórakoztassátok magatokat. - Egy utolsót elmosolyodott, majd ment az órára, megint késik.
- Eliot - tolt el magától Ian -, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
- Nem egyértelmű? - néztem rá gorombán. Néha olyan értetlen. - Igen. Meg.
- Juj, Eliot, nem tudod elképzelni, mennyire örülök - emelt meg, majd mivel ráparancsoltam, hogy tegyen le, letett.
- Bemegyünk órára? - kérdeztem.
- Nem - csókolt meg -, más terveim vannak.
- Mi?
- Majd meglátod, addig is menj, öltözz fel még ennél is cukorabb ruhába, mint ami rajtad van.
- Miért? - kezdtem volna veszekedni. - Mindegy, hagyjunk, tíz perc múlva itt találkozunk - indultam meg a szobám felé. Mit vegyek fel? - néztem bele azonnal a szekrényembe, ahogy beértem a szobába. Ahj, legalább, ha azt tudnám, hogy hova akar menni, tudnám, mit vegyek fel. Pillanat. Minek is aggódom azon, hogy mit vegyek fel? Nekem minden jól áll, szóval bármit felvehetek.
Kivettem a szekrényből egy barna nadrágot és egy hosszabbított, fehér pólót. Felöltöztem majd megnéztem magam a tükörben. Rendben, tökéletes. A hajammal nem kezdtem semmit, maradt olyan, mint volt, összekuszált, gyorsan felvettem még a bakancsom s futottam is vissza, ahol Ian már várt. Ő át sem öltözött! Akkor én minek?
- Én minek öltöztem át?
- Nem tudom - rántotta meg a vállát. - Talán, hogy lássalak a csini ruháidban is - hajolt hozzám -, csakhogy tudd, ebben a ruhában tökéletes vagy, nem mintha a többiben nem - lehelt csókot az ajkaimra. Nyaka köré fontam a karom, s úgy csókoltam vissza. Olyan finom ajkai vannak ennek a humán testnek előttem. Hmm, ha őszinte akarok lenni, olyan, mint a citromos fagylalt izé. Imádom.
- Eliot - tolt el magától -, menjünk, gyere - fogott kézen, majd sétáltunk ki a suliból. Sétáltunk, egészen egy galéria elé. Mit akar Ian itt? Csak nem venni egy képet?
- Tudod hova megyünk? - nézett rám Ian.
- Galéria? - kérdeztem vissza, miközben az épületre mutattam.
- Igen, gyere - húzott be az ajtón.
Mennyi festmény - néztem körül, a helységben telis-teli volt mindene gyönyörű festményekkel. Ez maga a paradicsom. Igaz, nem egyszer voltam már egy galériába, de akkor is. Ezek a festmények gyönyörűek. Iannel egyesével körbenéztük. Nagyon hálás vagyok neki, egészen délutánig hallgatta a festményekről szóló beszámolómat. Ezután elmentünk enni egy kávézóba.
- Tetszett? - ivott bele a cappuccinójába Ian.
- Ühüm - bólintottam. - Szuper volt, köszönöm. Ian lustán elmosolyodott, majd előrehajolt, s egy apró puszit lehet a számra.
- Nem - ingatta a fejét. - Én köszönöm, hogy újra együtt vagyunk.
Zavartan körbenéztem, az előbbi puszitól nagyon sokan néznek.
Annyira zavaró. Nem láttak még szerelmes párt? Elszámoltam tízig, majd tovább ettem a kakaós csigámat.
- És? - néztem rá - Még mindig ugyanolyan nyalókát tudsz festeni egy fa helyet? - próbáltam gúnyos lenni, de, ahelyett röhejesre sikeredett.
- Haha - állt fel -, mennünk kéne, mindjárt takarodó. Nem akarom apámat magamra haragítani - mondta, s megszólalt a telefonja. - Bocsi - vette fel. - Kint megvárlak - sietett ki.
Ki lehet az? – álltam fel. Vajon egy lány? Azt hallottam, múltkor randizott egy lánnyal. Hogy merte? Én sem tettem meg, hiába akarta apám. Mindegy. Most nem veszekedhetek, nemrég békültem csak ki. Már csak az kéne, hogy elrontsam egy féltékenységi rohammal. Meg amúgy is, Eliot Hunster nem olyan fickó, aki féltékenységi jelenetet rendez, ő egy olyan fickó, aki kémkedik és bujdos. Kisétáltam, s Ian vigyorogva nézett rám.
- Ö... Mi van? - néztem rá zavartan, olyan furán néz rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Eliot - fogta meg a kezem, perverzen mosolyogva, majd elhúzott egészen a koleszig.
- Hova viszel? - kérdeztem, mikor belökött a szobája ajtaján.
- Szerinted? Nézz körbe - mutatta a szobáját. Egyszerű világoskék szoba volt, egy ággyal jobb oldalt. Nagyon egyszerű ez a szoba, még egy függöny sincs.
- Tudod, Eliot - kezdett el beszélni -, apám az előbb hívott, és elmondta, mit is mondtál neki. Tudod, milyen édi vagy? Totál felizgattál ezzel a tetteddel - csókolt meg, s vezetett közben az ágyhoz, ledöntött, majd elkezdte lehámozni rólam a ruhákat.
A fene, valamiért égetik és bizsergetik a bőröm a csókjai.
- Ne már - nyavalyogtam, mert éppen a nyakamat csókolta - csikizel, hagyd abba.
- Hmm - szállt le rólam durcásan - hagyjalak? Rendben, te akartad - állt fel volna az ágyról, mikor a csuklójánál fogva visszarántottam, s magam alá gyűrtem.
- Na, mi van, Ian? - hajolok közelebb. - Csak nem megsértődtél? - Szerinted - ragadtam meg a nadrágja dudorját -, ha azt mondom, hagy, az azt jelenti, hogy le kell lépni? - csókoltam a fülébe. - Nem, drágaságom - csatoltam ki az övét. - Hanem azt jelenti, hogy kényeztetni akarlak - nyúltam bele a nadrágjába.
- Eliot - szólt rám figyelmeztetően -, ezt ne csináld! - Elkezdtem simogatni a kis játékszerét, majd masszírozni is. - Atyám - harapott az ajkába. Nyugodj meg, Ian - gondoltam magamban. Úgyis az enyém leszel. - Sajnálom - ragadott meg Ian, s fordított a helyzetünkön -, nem bírok tovább várni, most kellesz! - lehelt azt ajkaimra egy mély, szenvedélyes csókot.
Másnap reggel, fény szűrődött be az ablakon. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam előtte Iant festeni. Fest? Mióta? Na, ezt látnom kell - keltem ki az ágyból, vettem fel egy alsónadrágot, majd elindultam Ian felé, aki észrevétlenül festett. A háta mögé álltam, onnan fürkésztem. Sajnos feleslegesen. Ez a festmény kész pocsékolás, erre felhasználni egy vászont. Milyen sajnálatos tett. A vásznon egy szív volt látható, benne az ő és az én nevem, egy plusz jellel összekapcsolva.
- Ez mi? Gyerek rajz? - kérdeztem gúnyolódva.
- Nem, hanem a szerelmemet jelképezi irántad - festett tovább nyugodtan. Na, legalább azt megtanulta, hogy nyugodtan kell festeni.
- Szerintem meg - indultam vissza a ruháimhoz, hogy felöltözhessek -, azt jelenti, hogy lökött vagy - vigyorodtam el.
2015. május 29., péntek
Tizenkilencedik fejezet - Keith terve
Ian szemszöge
„Szia, Ian!
Mióta beléptél az életembe,
a pillangók a gyomromban életre keltek.
Minden egyes nap csak reméltem,
neked is úgy kellek, mint te nekem.
De tévedtem! Megcsaltál, ezzel szívem
darabokra robbant.
Mondd, miért? Miért tettél ilyet velem?
Hiszen csak téged szeretlek, érzelmesen.
Ian, édesem, szeretlek, értsd meg! Nem tehetek róla, minden gondolatomban te valahogy mindig beletoppansz.
Így kérlek, beszéljük meg helyzetünket!
Órák után gyere a tanműhely mögé!
Pu - pu, Eliot." - És a végére rajzolt egy puszit küldő hangulat jelet.
- Oké, Keith, nem hiszem el, hogy ezt Eliot írta - ingattam a fejem, amikor leültem egy padra az udvaron. Most volt vége vizuális alapismereteknek, hála istennek. Most komolyan, ez a levél olyan kamu, hogy Pinokió megirigyelné, vagy egy irodalmár. Most nem azért, de csak szerintem rímelt az egész levél? Keith dünnyögve ült le mellém, és felhúzta a lábát, továbbá a térdét is átkarolta.
- Igen is ő írta! Vess magadra, ha nem hiszed el - játszotta a megbántottat, így a térdébe temette az arcát.
Ahj, bele menjek a játékba? Keith, mit tervezel? Na, csak azért is elmegyek, hogy megnézzem, ki próbál így udvarolni. Egyáltalán épp eszű ember ír olyat, hogy pu - pu?
- Hm, Eliot ilyen kedves volna? - gondolkoztam hangosan. Ugyan már, az kizárt!
- Aha, aranyos srác, nemde? - fordította felém a tekintetét.
- Az - bólintottam, mire szélesen elvigyorodott.
- Elmész, ugye? - vinnyogott egy sort. Sóhajtva bólintottam, minek következtébe tapsikálva felállt, és vinnyogva elszaladt. Öhm, neked is viszlát, Keith. Akkor most irány be kémiára, utána pedig kiderül ez a kis levél titka. Gyorsan beszaladtam, mert kicsit már késésben voltam. Ú, pedig a kémia tanár rühell engem, mert megdöntöttem a lányát. De Istenem! Nem én tehetek arról, hogy minden pasi alá befekszik, na.
Még Mr. Dean előtt sikerült beérnem, és levágódtam az utolsó padba.
- Rendben, gyerekek, kezdjük - lépett be a tanár úr a terembe. Most kivételesen előszedtem a tanszereim, és úgy tettem, mintha figyelnék, csakhogy ne alázzon porrá az osztály előtt. Jobb kezemmel kitámasztottam a fejem, és úgy figyeltem az előttem ülő Eliotot. Eddig észre sem vettem, hogy itt ül. Hm, meg kéne kérdeznem erről a levélről - gondoltam, miközben már a kezem Eliot háta felé haladt, hogy megbökjem. Meg is böki, mire hirtelen felém kapta a tekintetét, és kicsit zavarba jött.
- Mi az? - kérdezte a padomat vizslatva. Ne már, hogy ő
írta! Megráztam a fejem, mert meg láttam Mr. Dean szúrós tekintetét. Eliot
előrefordult, és írta tovább az anyagot, amit nekem sem ártana írnom, de most
le vagyok sokkolva. Eliotnak van ilyen romantikus oldala is? Mikor fejlesztette
ki? Ahj, nagyon nem tűnik valóságosnak az a sztori, miszerint ez a levél
Eliottól származik! Komolyan, pu-pu?
De mégis, elviselhetetlenül boldog volnék, ha tényleg ő írta volna... Vagy csak így gondolna. Hm, vajon, hogy érez? - merengtem el a hátán, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
- Mi a fasz? - mordultam fel, mikor észrevettem, hogy Mr. Dean az. A hirtelen ijedségtől egy kisebb sikolyt eleresztettem, amire nem vagyok büszke.
- Megismételné, amit az előbb mondtam, Mr. Chester? - vigyorodott el gonoszan. Akaratlanul is előtört pimaszságom, és bólintottam.
- „Megismételne, amit az előbb mondtam, Mr. Chester?" - A válaszom hallatán elkomorodott, és rám hagyva a dolgot, visszament a táblához. Uh... Most látom, hogy meg fog húzni. Az óra további részében próbáltam figyelni, de kevés sikerrel, mert nem tudtam valahogy sehova sem tenni ezt a szerelmes levelet, amit elvileg Eliot írt.
Mikor kicsengettek elsőként rontottam ki a teremből. Lepakoltam a szobámba, átöltöztem (egy fehér pólót, egy fekete farmert, és egy barna sportcipőt vettem fel), majd amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a találkahelyre.
Á, nem csináltam meg a hajam! Meg, Jézusom! Milyen ruhát vettem fel? Annyira nem illik ide... Ahj, mindegy, nem fordulok vissza.
Mikor oda értem a tanműhely mögé megláttam Eliotot a falnak vetett háttal, a telefonján ügyködni. A fekete haja, mint mindig, össze volt kocolva. Egy szürke pólót vett fel, felé egy kék, lezser, cipzáras pulcsit. A nadrágja sötétkék volt, a cipője pedig egy fekete tornacipő.
Megköszörültem a torkom, mire ijedten felkapta a tekintetét. Szóval, mégis csak ő írta.
- Na, mondd, mit akartál mondani? - futott rajtam végig a tekintette, amitől teljesen zavarba jöttem. Ő most végig mért? Álljunk csak meg! Mi az, hogy én mit akarok? Ő hívott ide!
- Te hívtál ide, pu - pu - gúnyolódtam, amit nem értett.
- Pu - pu? - értetlenkedett. - Mindegy, mi ez? - vágott hozzám egy fehér lapot. Érdeklődve nyitottam ki, és olvastam el. Huh? Én mikor írtam ilyet? És ez a kézírás miért olyan, mint az Eliottól kapottól? Ekkor ugrott be valami, mitől elkezdett rángatózni a szemem.
- Ki adta ezt oda neked? - érdeklődtem. – Csak mert én is kaptam ilyet tőled. - Az arcára kiült a meglepettség, de gyorsan átváltott dühvé.
- Keith - mondtuk egyszerre, mire elmosolyodtam. Keith, mint valami maffia filmben, az árnyékos fa alól lépett ki zsebre dugott kézzel.
- Gyerünk, gyerünk, gerléim, szabadítsátok egymásra a szerelmetek - vinnyogott, mint egy nő. Megölöm! Tudtam, hogy az ő keze van az ügyben! A kis...
- Bocsi, én nem érek rá a játékotokra - mondta semleges hangon Eliot, amitől kissé elszomorodtam. Olyan kis szomorú ez a hanglejtése.
- Nem megy senki sehová! - szaladt kettőnk közzé a kis törpi, majd megfogta Eliot kezét, és az enyémet. Ez a jelenet olyan, mintha egy kisgyermek próbálna a szüleit kibékíteni... - Elmesélek nektek egy mesét. Az nap este, mikor iszogattunk Iannel, szóval... Na, bepróbálkoztam nála, hogy te majd kidobd, és járj velem! - fordult Eliothoz. Aha, szóval ez a mese nem rám tartozik... - De Ian még, mikor hulla részeg volt akkor is visszautasított, mert azt mondta mást szeret. - Ettől nekem és Eliotnak egyszerre kerekedett el a szemünk a döbbenetségtől. - Ideges voltam, és nagyon szomorú, mert gondoltam, te egy ilyen pasit csak úgy nem dobnál egy ilyenért - mutatott végig magán, minek következtében Eliot is végig nézte őt. - Szóval, azt gondoltam, ha beadom neked, hogy Iannel lefeküdtem, akkor szakítasz vele, és így is lett. De én nem gondoltam azt, hogy ennyire gyötrődni fogsz az önzőségem végett. Ja, meg persze te is - pillantott rám, de utána visszafordul Eliothoz. - Sajnálom, hogy hazudtam! Kérlek, ne bántsatok! - húzta össze magát gyorsan, mintha felkészült volna az ütésre. Persze egyikünk sem mozdult meg, ezért Keith megnyugodva kiegyenesedett. - Megyek - indult el, de mellettem egészen lassan haladt el, és, mintha azt súgta volna, hogy "innen már ne cseszd el!" Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Keith, mint valami szellem, úgy tűnt el percről-percre.
Várjunk csak! Ez a töpszli most átcseszett minket!? Ú, csak egyszer fussak össze vele egy sikártorban, csak egyszer! Most mi legyen? - néztem félve Eliot felé, aki sokkolva meredt Keith nyoma után. Nem sokkal később kínosan elkezdett nevetni, és a tekintetét a földre szegezte.
- Eliot - léptem közelebb hozzá.
- Hagy, kérlek! Annyira idiótának érzem magam... - mondta hitetlenkedve. Ch, én pedig azt hittem, annak örülne, ha nem csaltam volna meg.
- Nyugi már! - vágtam zsebre a kezem, és egy közeli fa tövében leültem. Eliot értetlenül meredt rám, mire sóhajtottam egyet. - Gyere ide!
Először tétovázott, de a végén elszánta magát, hogy leüljön mellém. A lábait felhúzta, ezért a térdeit is átölelte.
- Ne aggódj, engem is átvert - karoltam át a vállánál.
- Tudom - szedte le a kezem a válláról. - Szia - ugrott fel, s futott vissza a koleszba. Öhm... Beszélni akartam veled! Most mi ez?! Nem, most, ha akarja, ha nem, megbeszéli velem ezt az ügyet! - szaladtam utána be a kollégiumba.
Gondolkodás nélkül rontottam rá az épp az agyán heverésző Eliotra, aki gondterhelten bámulta a plafont.
- Nem mondták neked még, hogy kopogni kell? - fordult felém felvont szemöldökkel.
- Na, ide figyelj! - vágtattam felé idegesen. Leültem mellé, majd belém szorult a szó. Mit mondjak neki? Vagy mit tegyek? Felült mellém, és érdeklődve nézett rám. - Tudod, most kicsit zavarban vagyok... Szóval, izé, nincs kedved megbeszélni a dolgokat? - pillantottam rá félve. Gondolkodott, ezek szerint ő sem a mestere ennek a szerelemnek...
- Ühm, persze - bólintott. Oké, és most mit tegyek? Nem vagyok a szavak emberre... Rendben, Ian, nyugi! Csak mondd ki, amit gondolsz.
- Szóval, izé... Sajnálom - kértem bocsánatot, de nem tudom, miért.
- Mit? - értetlenkedett teljesen jogosan. Ahj, mit mondjak?!
- Figyelj! Nem fogok kertelni, és csak egyszer mondom el! Sajnálom, ha megbántottalak valamivel, azon kívül, hogy szóba álltam Keithszel! Tudom, nem várhatom el, hogy egyből a nyakamba csókolj, de kérlek, gondold át! Ha szerinted nem lenne értelme újra kezdenünk, megértem... Hiszen, ha most elhittem, hogy megdugtam mást, máskor meg is tehetném, nem? De mindegy is, nekem mindegy, hogyan is döntesz, csak ne kerülj, jó? - nyögöm ki minden gondolatom, ami eszembe jut. Lehet nem is értelmes... De nem érdekel, elmondtam.
- Rendben, gondolkodom - erőltetett magára egy irtó cuki mosolyt, mitől egyből elpirultam. - Mit pirulsz? - mosolyodott el kajánul.
- Semmit, de gyorsan gondolkodj! - kacsintok rá, majd távozom a szobából.
De mégis, elviselhetetlenül boldog volnék, ha tényleg ő írta volna... Vagy csak így gondolna. Hm, vajon, hogy érez? - merengtem el a hátán, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
- Mi a fasz? - mordultam fel, mikor észrevettem, hogy Mr. Dean az. A hirtelen ijedségtől egy kisebb sikolyt eleresztettem, amire nem vagyok büszke.
- Megismételné, amit az előbb mondtam, Mr. Chester? - vigyorodott el gonoszan. Akaratlanul is előtört pimaszságom, és bólintottam.
- „Megismételne, amit az előbb mondtam, Mr. Chester?" - A válaszom hallatán elkomorodott, és rám hagyva a dolgot, visszament a táblához. Uh... Most látom, hogy meg fog húzni. Az óra további részében próbáltam figyelni, de kevés sikerrel, mert nem tudtam valahogy sehova sem tenni ezt a szerelmes levelet, amit elvileg Eliot írt.
Mikor kicsengettek elsőként rontottam ki a teremből. Lepakoltam a szobámba, átöltöztem (egy fehér pólót, egy fekete farmert, és egy barna sportcipőt vettem fel), majd amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a találkahelyre.
Á, nem csináltam meg a hajam! Meg, Jézusom! Milyen ruhát vettem fel? Annyira nem illik ide... Ahj, mindegy, nem fordulok vissza.
Mikor oda értem a tanműhely mögé megláttam Eliotot a falnak vetett háttal, a telefonján ügyködni. A fekete haja, mint mindig, össze volt kocolva. Egy szürke pólót vett fel, felé egy kék, lezser, cipzáras pulcsit. A nadrágja sötétkék volt, a cipője pedig egy fekete tornacipő.
Megköszörültem a torkom, mire ijedten felkapta a tekintetét. Szóval, mégis csak ő írta.
- Na, mondd, mit akartál mondani? - futott rajtam végig a tekintette, amitől teljesen zavarba jöttem. Ő most végig mért? Álljunk csak meg! Mi az, hogy én mit akarok? Ő hívott ide!
- Te hívtál ide, pu - pu - gúnyolódtam, amit nem értett.
- Pu - pu? - értetlenkedett. - Mindegy, mi ez? - vágott hozzám egy fehér lapot. Érdeklődve nyitottam ki, és olvastam el. Huh? Én mikor írtam ilyet? És ez a kézírás miért olyan, mint az Eliottól kapottól? Ekkor ugrott be valami, mitől elkezdett rángatózni a szemem.
- Ki adta ezt oda neked? - érdeklődtem. – Csak mert én is kaptam ilyet tőled. - Az arcára kiült a meglepettség, de gyorsan átváltott dühvé.
- Keith - mondtuk egyszerre, mire elmosolyodtam. Keith, mint valami maffia filmben, az árnyékos fa alól lépett ki zsebre dugott kézzel.
- Gyerünk, gyerünk, gerléim, szabadítsátok egymásra a szerelmetek - vinnyogott, mint egy nő. Megölöm! Tudtam, hogy az ő keze van az ügyben! A kis...
- Bocsi, én nem érek rá a játékotokra - mondta semleges hangon Eliot, amitől kissé elszomorodtam. Olyan kis szomorú ez a hanglejtése.
- Nem megy senki sehová! - szaladt kettőnk közzé a kis törpi, majd megfogta Eliot kezét, és az enyémet. Ez a jelenet olyan, mintha egy kisgyermek próbálna a szüleit kibékíteni... - Elmesélek nektek egy mesét. Az nap este, mikor iszogattunk Iannel, szóval... Na, bepróbálkoztam nála, hogy te majd kidobd, és járj velem! - fordult Eliothoz. Aha, szóval ez a mese nem rám tartozik... - De Ian még, mikor hulla részeg volt akkor is visszautasított, mert azt mondta mást szeret. - Ettől nekem és Eliotnak egyszerre kerekedett el a szemünk a döbbenetségtől. - Ideges voltam, és nagyon szomorú, mert gondoltam, te egy ilyen pasit csak úgy nem dobnál egy ilyenért - mutatott végig magán, minek következtében Eliot is végig nézte őt. - Szóval, azt gondoltam, ha beadom neked, hogy Iannel lefeküdtem, akkor szakítasz vele, és így is lett. De én nem gondoltam azt, hogy ennyire gyötrődni fogsz az önzőségem végett. Ja, meg persze te is - pillantott rám, de utána visszafordul Eliothoz. - Sajnálom, hogy hazudtam! Kérlek, ne bántsatok! - húzta össze magát gyorsan, mintha felkészült volna az ütésre. Persze egyikünk sem mozdult meg, ezért Keith megnyugodva kiegyenesedett. - Megyek - indult el, de mellettem egészen lassan haladt el, és, mintha azt súgta volna, hogy "innen már ne cseszd el!" Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Keith, mint valami szellem, úgy tűnt el percről-percre.
Várjunk csak! Ez a töpszli most átcseszett minket!? Ú, csak egyszer fussak össze vele egy sikártorban, csak egyszer! Most mi legyen? - néztem félve Eliot felé, aki sokkolva meredt Keith nyoma után. Nem sokkal később kínosan elkezdett nevetni, és a tekintetét a földre szegezte.
- Eliot - léptem közelebb hozzá.
- Hagy, kérlek! Annyira idiótának érzem magam... - mondta hitetlenkedve. Ch, én pedig azt hittem, annak örülne, ha nem csaltam volna meg.
- Nyugi már! - vágtam zsebre a kezem, és egy közeli fa tövében leültem. Eliot értetlenül meredt rám, mire sóhajtottam egyet. - Gyere ide!
Először tétovázott, de a végén elszánta magát, hogy leüljön mellém. A lábait felhúzta, ezért a térdeit is átölelte.
- Ne aggódj, engem is átvert - karoltam át a vállánál.
- Tudom - szedte le a kezem a válláról. - Szia - ugrott fel, s futott vissza a koleszba. Öhm... Beszélni akartam veled! Most mi ez?! Nem, most, ha akarja, ha nem, megbeszéli velem ezt az ügyet! - szaladtam utána be a kollégiumba.
Gondolkodás nélkül rontottam rá az épp az agyán heverésző Eliotra, aki gondterhelten bámulta a plafont.
- Nem mondták neked még, hogy kopogni kell? - fordult felém felvont szemöldökkel.
- Na, ide figyelj! - vágtattam felé idegesen. Leültem mellé, majd belém szorult a szó. Mit mondjak neki? Vagy mit tegyek? Felült mellém, és érdeklődve nézett rám. - Tudod, most kicsit zavarban vagyok... Szóval, izé, nincs kedved megbeszélni a dolgokat? - pillantottam rá félve. Gondolkodott, ezek szerint ő sem a mestere ennek a szerelemnek...
- Ühm, persze - bólintott. Oké, és most mit tegyek? Nem vagyok a szavak emberre... Rendben, Ian, nyugi! Csak mondd ki, amit gondolsz.
- Szóval, izé... Sajnálom - kértem bocsánatot, de nem tudom, miért.
- Mit? - értetlenkedett teljesen jogosan. Ahj, mit mondjak?!
- Figyelj! Nem fogok kertelni, és csak egyszer mondom el! Sajnálom, ha megbántottalak valamivel, azon kívül, hogy szóba álltam Keithszel! Tudom, nem várhatom el, hogy egyből a nyakamba csókolj, de kérlek, gondold át! Ha szerinted nem lenne értelme újra kezdenünk, megértem... Hiszen, ha most elhittem, hogy megdugtam mást, máskor meg is tehetném, nem? De mindegy is, nekem mindegy, hogyan is döntesz, csak ne kerülj, jó? - nyögöm ki minden gondolatom, ami eszembe jut. Lehet nem is értelmes... De nem érdekel, elmondtam.
- Rendben, gondolkodom - erőltetett magára egy irtó cuki mosolyt, mitől egyből elpirultam. - Mit pirulsz? - mosolyodott el kajánul.
- Semmit, de gyorsan gondolkodj! - kacsintok rá, majd távozom a szobából.
2015. május 21., csütörtök
Present!
Sziasztok! :D Nagyon boldogok vagyunk, 2000+ megtekintés :3 Köszönjük szépen, ezért hoztuk egy ajándékot :D Második évad ismertetőjét *.*
"
"
"– Hagyd a fenébe! – legyintet dühösen.
– De szeretem... – mondtam
megkeseredve, mint egy vén szivar, aki sose érte el az álmait.
– Attól nem lesz a tiéd – tette a vállamra kezét szánakozva, de a hangjában
érezhető volt valamicske gúny.
– Ha a sivatagban vagy, és elfogy, a vized te sem vágódsz a homokba minden
reményt felhagyva, nem, addig mész, míg nem találsz... – közöltem vele a
rögeszmémet.
– Vagy meghalsz – vonta meg a vállat.
– Vagy meghalsz... – bólintottam, még mindig az elérhetetlen szerelmemet
nézve, más néven a legjobb barátomat."
Te szerettél már bele a legjobb
barátodba? Borzalmas érzés volt, nem? Akkor gondolj bele milyen, ha szerelmed
tud róla, mégis évekig semmibe veszi az érzéseidet, majd mikor ki akarsz
szeretni belőle, nem hagyja, csak azért sem. Történetünk két művész fiúról
szól, akik talán ismerősek lehetnek majd nektek a Vászonra mázolt édesem első
részéből. Két fiúról, akik semmit sem tudnak az élet nehéz dolgairól. Két
fiúról, akik csak most érzik igazán, milyen fájdalmas is a szerelem. Két
fiúról, akik minden figyelmeztetés nélkül egymásba szeretnek. Vászonra mázolt
édesem II. – Sose szeress bele a
legjobb barátodba! Vagy, ha mégis, jól gondold meg!"
Reméljük, felkeltette az érdeklődésetek :3
Reméljük, felkeltette az érdeklődésetek :3
Aoi és Kuti
2015. május 17., vasárnap
DÍJAT KAPTUNK! ^_^
A díjat nagyon szépen köszönjük Ashlie Blaknek, a Reménytelen Vágyakozás című blognak az írójának ^^
Szabályok:
- Köszönd meg a
díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
- Olvasd el annak a
blogját, akitől kaptad!
- Írj 12 dolgot
annak a blogjáról, akitől a díjat kaptad! (nem írhatod azt, amit ő már leírt!)
- 12 dolog a saját
blogodról!
- Válaszolj a 12
kérdésre!
- Tegyél fel 12
kérdést, a saját blogoddal kapcsolatban!
- Kommentelj annak a
blogjára, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés, legyen az
kritika, véleményezés, vagy esetleges tetszésed kifejezése. A lényeg, hogy ez
építő jellegű legyen!
- Cseréljetek linket
egymással!
- Legalább 12
embernek küld tovább!
- Ha beszállsz ebbe a
projektbe, akkor a kis kép linkje mindig vezessen arra a blogra, amelyikre az
én képem vezet!
Blogok, akiknek küldjük:
Forbidden Love
With You
Scream
12 dolog a saját blogunkról:
- A történet két szemszögből íródik
- Két fiú szerelmét dolgozza fel
- Művészeti iskolában játszódik
- A fejezetek előre megvannak írva
- Két hónapon át írtuk őket
- Eliot szemszögét Kuti írja
- Ian szemszögét Aoi írja
- A történet 3 évadra tervezett
- Mind a három évad más párt dolgoz fel
- Az első évad 20 fejezetből áll
- Eliotot Brain tanította meg festeni
- A történet fent van az Anime fanficton Stlye-on is
12 dolog a Reménytelen vágyakozás című blogról:
- Ashlie húga One Direction rajongó
- Ashlie fotósként dolgozik
- Ashlie és a húga között nincs annyira jó viszony
- Ashlie utálja a kávét, helyette inkább kakaót iszik
- Ashlie volt barátja Jessicával csalta meg
- A történet Párizsban játszódik
- Ashlie először nem ismeri fel Zayn-t a One Directionból
(sajnos eddig csak 7 dolgot tudok kiemelni, mert még csak három fejezet van fent, de azért remélem ez is megfelel)
Válaszok a kérdésekre:
Olvastad a blogomat?
- Igen :)
Ha eddig nem, ezután fogod?
- Olvastam és ezután is fogom :)
Mit gondolsz, mi az első benyomásod Ashlieről?
- Kedves lánynak tartjuk, aki talán egy kicsit ügyetlen és elveszíti a dolgait.
Nagyon sablonosnak tűnik?
- Nem, eddig még olyat nem olvastunk, hogy fotós és úgy találkozott volna vele.
Hogy tetszik a fejléc?
- Ez kérdés? Nagyon nagyon tetszik nekünk *-*
Vagy a design?
- Az is tetszik :) szép
Nagyon béna a 13 éves fogalmazásmódom?
- Nem, ne aggódj, de még úgyis fejlődni fogsz :)
Van valami építő jellegű kritikád, amit érdemes megfogadni?
- Van, örülnék, ha több leírást írnál ^^ és egy ici-picikével hosszabb fejezeteket, ha kérhetlek :)
Érdemes folytatnom, vagy vessem el?- Ilyet ne is kérdezz... még jó, hogy érdemes folytatni, soha nem adhatja fel az ember, ha írni akar, még ha rossz is, legalább fejlődik vele, szóval kérlek, ne gondolj arra, hogy elvess valamilyen történeted is, hiszen az ember csak fejlődni tud ^^
Van valami véleményed rólam?- Hát épp a minap beszélgettünk rólad mikor írtál a chatbe :) Azok alapján, amit írtál eddig, meg ahogy vezeted a blogot meg minden, aranyos és kedves lánynak gondolunk :)
12 kérdésünk:
Hogy tetszik a design?
Szerinted jól választottunk szereplőket?
Kéne valamit változtatni a blogon, és ha igen, akkor min?
Eliotról mi a véleményed?
És Ianről?
Mi a véleményed a fogalmazásunkról?
Jó ötletnek tartjátok, hogy több évad is lesz?
Továbbra is olvasni fogod, a második, harmadik évadot is?
Jó ötletnek tartod a facebook csoportot?
Ki a kedvenc szereplőd?
Tudnál valami építő kritikát írni nekünk, amit persze megfogadunk?
Legyen a 20.fejezet után egy extra fejezet, ha igen, kinek a szemszögéből? :)
With You
Scream
12 dolog a saját blogunkról:
- A történet két szemszögből íródik
- Két fiú szerelmét dolgozza fel
- Művészeti iskolában játszódik
- A fejezetek előre megvannak írva
- Két hónapon át írtuk őket
- Eliot szemszögét Kuti írja
- Ian szemszögét Aoi írja
- A történet 3 évadra tervezett
- Mind a három évad más párt dolgoz fel
- Az első évad 20 fejezetből áll
- Eliotot Brain tanította meg festeni
- A történet fent van az Anime fanficton Stlye-on is
12 dolog a Reménytelen vágyakozás című blogról:
- Ashlie húga One Direction rajongó
- Ashlie fotósként dolgozik
- Ashlie és a húga között nincs annyira jó viszony
- Ashlie utálja a kávét, helyette inkább kakaót iszik
- Ashlie volt barátja Jessicával csalta meg
- A történet Párizsban játszódik
- Ashlie először nem ismeri fel Zayn-t a One Directionból
(sajnos eddig csak 7 dolgot tudok kiemelni, mert még csak három fejezet van fent, de azért remélem ez is megfelel)
Válaszok a kérdésekre:
Olvastad a blogomat?
- Igen :)
Ha eddig nem, ezután fogod?
- Olvastam és ezután is fogom :)
Mit gondolsz, mi az első benyomásod Ashlieről?
- Kedves lánynak tartjuk, aki talán egy kicsit ügyetlen és elveszíti a dolgait.
Nagyon sablonosnak tűnik?
- Nem, eddig még olyat nem olvastunk, hogy fotós és úgy találkozott volna vele.
Hogy tetszik a fejléc?
- Ez kérdés? Nagyon nagyon tetszik nekünk *-*
Vagy a design?
- Az is tetszik :) szép
Nagyon béna a 13 éves fogalmazásmódom?
- Nem, ne aggódj, de még úgyis fejlődni fogsz :)
Van valami építő jellegű kritikád, amit érdemes megfogadni?
- Van, örülnék, ha több leírást írnál ^^ és egy ici-picikével hosszabb fejezeteket, ha kérhetlek :)
Érdemes folytatnom, vagy vessem el?- Ilyet ne is kérdezz... még jó, hogy érdemes folytatni, soha nem adhatja fel az ember, ha írni akar, még ha rossz is, legalább fejlődik vele, szóval kérlek, ne gondolj arra, hogy elvess valamilyen történeted is, hiszen az ember csak fejlődni tud ^^
Van valami véleményed rólam?- Hát épp a minap beszélgettünk rólad mikor írtál a chatbe :) Azok alapján, amit írtál eddig, meg ahogy vezeted a blogot meg minden, aranyos és kedves lánynak gondolunk :)
12 kérdésünk:
Hogy tetszik a design?
Szerinted jól választottunk szereplőket?
Kéne valamit változtatni a blogon, és ha igen, akkor min?
Eliotról mi a véleményed?
És Ianről?
Mi a véleményed a fogalmazásunkról?
Jó ötletnek tartjátok, hogy több évad is lesz?
Továbbra is olvasni fogod, a második, harmadik évadot is?
Jó ötletnek tartod a facebook csoportot?
Ki a kedvenc szereplőd?
Tudnál valami építő kritikát írni nekünk, amit persze megfogadunk?
Legyen a 20.fejezet után egy extra fejezet, ha igen, kinek a szemszögéből? :)
2015. május 14., csütörtök
Tizennyolcadik fejezet - Szerelmes levél
Eliot szemszöge
Kopogtak. Letettem a művészettörténet könyvemet,
odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam. Az ajtó előtt nem állt senki, csak egy
csokor vörös rózsa hevert. Kinéztem, de nem láttam senkit. Felemeltem a
csokrot, amikor észrevettem egy üzenet kártyát beletűzve. Kivettem a
kártyát, majd elkezdtem olvasni: Eliot, sajnálom, hibáztam, és, ha egy kicsit
is szeretsz, kérlek, bocsáss meg!
Bye: Ian.
Ian, Ian, Ian - ingattam a fejem, miközben a rózsákat szaglásztam. Azt hiszed, hogy egy kis kedvesség, és azonnal letérdelek eléd? Szépek a rózsák, sajnálom, hogy meg kell válnom tőlük. A csokorral a kezembe indultam el a suliba, kerestem valakit. Valakit, aki megérdemelné ezeket a csodákat.
A lépcső fordulójánál megpillantottam Haleyt. Egy osztálytársam. Tavaly ő volt az egyetlen, aki az első pár hónapban hozzám szólt, és nem törődött a pletykákkal, miszerint egy nagyképű, fennhéjázó srác vagyok. Igaz, tavaly óta nem is beszéltünk, de akkor is megérdemel ennyit, köszönés képen. Odanyújtottam a rózsa csokrot, majd mielőtt megszólalhatott volna közbe vágtam.
- Ne értsd félre, nem tetszel, csak köszönet képen - néztem oldalra -, velem ellentétben, te megérdemled.
Nem kérdezett semmit, csak elvette, és mosolygott. Elköszöntem tőle, majd megindultam rajz órára. Valami meg magyarázhatatlan módon a tanár úr előbb beért az órára. Leültem, nem törődve azzal, hogy elkéstem. Elővettem a cuccom, és hallgattam tovább a tanár magyarázását. Hát, ennyi - gondoltam magamban. Minden olyan, mint rég. Egyedül vagyok, újra. De mégis, mért érdekel ez engem? Nélküle is megvoltam, s ezután is megleszek. Ott van nekem Brian, bár ő valami oknál fogva utál. Nem baj, jó nekem egyedül is. Az elmúlt két hét szép volt. Ahj, mért tette ezt? Ha már nem kellettem neki, akkor mért nem mondta meg?
Te idióta, barom - fordultam hátra, hogy ránézhessek. A fejét a padra hajtva aludt. Szerencséje van, hogy az apja az igazgató, különben már régesrég megbukott volna. Körbe néztem, mindenki lelkesen írta, amit a tanár magyarázott. Bárcsak én is hallanám a hangokat a szájából, de így olyan, mintha, csak tátogna! Most a saját kis világomban vagyok. Vajon, Keith elmondana nekem mindent, amit csak tudni akarok? Majd megkérdem tőle, csak félek... Megrúgtam, lehet, hogy behúzna nekem, vagy valami.
Kinyitottam a rajzfüzetem, majd elkezdtem rajzolni. Egy kezet. Szeretek kezet rajzolni, jó gyakorlás. Segíti a kézügyességemet. Mindig rá fér az emberre a fejlődés. Ez az, mostantól az összes szabadidőmet, gyakorlásra, és a fejlődéssel töltöm. Újra ugyanazokra a dolgokra figyelhetek, mint azelőtt, mielőtt megismertem volna Iant. Festhetek, rajzolhatok, gyakorolhatok agyagozásra, tanulhatok anatómiát, és művészettörténetet, és igyekezni senkihez nem szólni. Igen, ezek a dolgok, amiért érdemes élni, magától a gondolat, hogy meghúzom az első ecsetvonást, majd a végén, valami csoda tárul elém. Boldoggá tesz, s megnyugtat. Hiszen, mi is lehet kifejezőbb, őszintébb a művészetnél? Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz a magány, sőt elég elviselhető érzés. Elvégre a legnagyobb festők is magányosan éltek. Egész életűket a művészetnek szentelték.
- Eliot - bökte meg a hátam valaki, aki ki zökkentett a kisvilágomból.
- Hm? - néztem fel, ha jól láttam, Keith az. Mit keres ő itt? Ő is az osztályunkba jár? Jaj, Eliot, jobban kéne figyelned az osztálytársaidra, hogy mégis kicsodák, vagy micsodák. Körbenéztem, s a terem üres volt. Kicsengettek volna? Mindegy is, most az érdekel, mit akar ez az Iant ágyba dugdosos alak. Érdeklődve néztem rá. - Mond! - utasítottam. Nekem még órára kell mennem, nem hagyhatom, hogy feltartson.
- Ianről van szó... - nézett rám aggódva.
- Mi van vele? - kérdeztem közömbösen, miközben összepakoltam a cuccom
- Napok óta olyan fura, szomorú, és nem mosolyog.
- Hm - indultam ki a teremből -, mi van akkor? Mindenkinek van rossz időszaka - mondtam rá se nézve. Mi ebben olyan nagy cucc? Amúgy is, Ian állandóan gyötri magát értelmetlen dolgokon. - Aggódsz érte? - néztem rá fél szemmel.
- Kicsit - vallotta be, miközben közelebb lépett -, de csak azért, mert én tehetek róla. Miattam olyan szomorú!
Erre most mit mondjak? Mit akar ezzel? Nem fogom se őt, se Iant megsajnálni. Élvezték egymás társaságát? Hát, akkor most is élvezzék!
Bye: Ian.
Ian, Ian, Ian - ingattam a fejem, miközben a rózsákat szaglásztam. Azt hiszed, hogy egy kis kedvesség, és azonnal letérdelek eléd? Szépek a rózsák, sajnálom, hogy meg kell válnom tőlük. A csokorral a kezembe indultam el a suliba, kerestem valakit. Valakit, aki megérdemelné ezeket a csodákat.
A lépcső fordulójánál megpillantottam Haleyt. Egy osztálytársam. Tavaly ő volt az egyetlen, aki az első pár hónapban hozzám szólt, és nem törődött a pletykákkal, miszerint egy nagyképű, fennhéjázó srác vagyok. Igaz, tavaly óta nem is beszéltünk, de akkor is megérdemel ennyit, köszönés képen. Odanyújtottam a rózsa csokrot, majd mielőtt megszólalhatott volna közbe vágtam.
- Ne értsd félre, nem tetszel, csak köszönet képen - néztem oldalra -, velem ellentétben, te megérdemled.
Nem kérdezett semmit, csak elvette, és mosolygott. Elköszöntem tőle, majd megindultam rajz órára. Valami meg magyarázhatatlan módon a tanár úr előbb beért az órára. Leültem, nem törődve azzal, hogy elkéstem. Elővettem a cuccom, és hallgattam tovább a tanár magyarázását. Hát, ennyi - gondoltam magamban. Minden olyan, mint rég. Egyedül vagyok, újra. De mégis, mért érdekel ez engem? Nélküle is megvoltam, s ezután is megleszek. Ott van nekem Brian, bár ő valami oknál fogva utál. Nem baj, jó nekem egyedül is. Az elmúlt két hét szép volt. Ahj, mért tette ezt? Ha már nem kellettem neki, akkor mért nem mondta meg?
Te idióta, barom - fordultam hátra, hogy ránézhessek. A fejét a padra hajtva aludt. Szerencséje van, hogy az apja az igazgató, különben már régesrég megbukott volna. Körbe néztem, mindenki lelkesen írta, amit a tanár magyarázott. Bárcsak én is hallanám a hangokat a szájából, de így olyan, mintha, csak tátogna! Most a saját kis világomban vagyok. Vajon, Keith elmondana nekem mindent, amit csak tudni akarok? Majd megkérdem tőle, csak félek... Megrúgtam, lehet, hogy behúzna nekem, vagy valami.
Kinyitottam a rajzfüzetem, majd elkezdtem rajzolni. Egy kezet. Szeretek kezet rajzolni, jó gyakorlás. Segíti a kézügyességemet. Mindig rá fér az emberre a fejlődés. Ez az, mostantól az összes szabadidőmet, gyakorlásra, és a fejlődéssel töltöm. Újra ugyanazokra a dolgokra figyelhetek, mint azelőtt, mielőtt megismertem volna Iant. Festhetek, rajzolhatok, gyakorolhatok agyagozásra, tanulhatok anatómiát, és művészettörténetet, és igyekezni senkihez nem szólni. Igen, ezek a dolgok, amiért érdemes élni, magától a gondolat, hogy meghúzom az első ecsetvonást, majd a végén, valami csoda tárul elém. Boldoggá tesz, s megnyugtat. Hiszen, mi is lehet kifejezőbb, őszintébb a művészetnél? Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz a magány, sőt elég elviselhető érzés. Elvégre a legnagyobb festők is magányosan éltek. Egész életűket a művészetnek szentelték.
- Eliot - bökte meg a hátam valaki, aki ki zökkentett a kisvilágomból.
- Hm? - néztem fel, ha jól láttam, Keith az. Mit keres ő itt? Ő is az osztályunkba jár? Jaj, Eliot, jobban kéne figyelned az osztálytársaidra, hogy mégis kicsodák, vagy micsodák. Körbenéztem, s a terem üres volt. Kicsengettek volna? Mindegy is, most az érdekel, mit akar ez az Iant ágyba dugdosos alak. Érdeklődve néztem rá. - Mond! - utasítottam. Nekem még órára kell mennem, nem hagyhatom, hogy feltartson.
- Ianről van szó... - nézett rám aggódva.
- Mi van vele? - kérdeztem közömbösen, miközben összepakoltam a cuccom
- Napok óta olyan fura, szomorú, és nem mosolyog.
- Hm - indultam ki a teremből -, mi van akkor? Mindenkinek van rossz időszaka - mondtam rá se nézve. Mi ebben olyan nagy cucc? Amúgy is, Ian állandóan gyötri magát értelmetlen dolgokon. - Aggódsz érte? - néztem rá fél szemmel.
- Kicsit - vallotta be, miközben közelebb lépett -, de csak azért, mert én tehetek róla. Miattam olyan szomorú!
Erre most mit mondjak? Mit akar ezzel? Nem fogom se őt, se Iant megsajnálni. Élvezték egymás társaságát? Hát, akkor most is élvezzék!
- Nem csak a te hibád, Ianné is - néztem rá, komolyan, s mogorván, majd fogtam magam, és elsétáltam.
Legyenek együtt boldogok! Áldásom rájuk. Mi a fenének jött oda hozzám az a töpszli!? Idegesítő, aggódik érte... Jaj, Ian olyan szomorú, ilyen szomorú. Annyira bántsa, menjen csókolgassa agyon!
- Eliot - szólított meg valaki a folyosó másik végéből.
Ki az? - hunyorogtam, majd rájöttem, hogy Ian az! Nem akarok találkozni vele! Elindult felém. Azt már nem, hapsikám - megfordultam, s felfutottam a lépcsőn. Felmentem a második emeletre, megvártam, míg becsengettek, majd elindultam órára. Szerencsémre nem jött utánam, egyszerűen visszasétált vizuális alapismeretekre. Ahj, nekem is be kell oda mennem! Egy perc, és kezdődik az óra. Mindegy is. Odamegyek, s nem törődöm az exemmel, ennyi nem olyan nagydolog. De mégsem tudtam meg mozdulni mindaddig, míg Mrs.Darly nem koccantatta meg a vállam, hogy indulás órára. Nagy nehezen bementem a terembe, leültem, és ránéztem Ianre, aki éppen beszélgetett a haverjaival.
- Üljetek le! - csukta be az ajtót Mrs.Darly.
- Pszt! - pisszegett nekem valaki a hátam mögül. Ki az, aki nem hagy órán sem békén? Hátra néztem, és Keith mosolygott rám. Óh, szóval tényleg egy osztályba járunk. Mióta?
- Mit akarsz? Ha Ian lelki állapotáról szeretnél beszélni, megadom a pszichológusom számát - vettem ki egy névjegykártyát a pénztárcámból. Röhögve elvette, majd egy levelet nyújtott cserébe. A levél egyszerűen össze volt hajtva. Átlagosan fehér színe volt, semmi extra.
- Ez mi?
- Levél - mosolyodott el még jobban. - Kíváncsi vagy, hogy kitől?
- Hmmm - kezdtem el gondolkodni -, attól függ, ha ez egy hivatalos levél, akkor igen. De, ha ezt egy diáktársunk írta, szerelmes levélnek, akkor nem. Már a levél külsejéből meg tudom állapítani, hogy, aki írta az egy ultra unalmas fickó lehet.
- Mér'? - akadt ki Keith. - Lehet, hogy egy hihetetlenül tehetséges és kreatív emberke írta. A külseje alapján nem ítélheted el! Amúgy is, Ian írta.
Szóval Ian, mi? Még mindig nem adta fel? Fura - néztem rá a levélre - olyan egyszerű. Ha tényleg Ian írta volna, biztos vagyok benne, hogy túlcsicsázta volna, és kifejtette volna a szerelmes gondolatait legalább öt oldalon keresztül. De, ha nem Ian írta, akkor ki? Félve kinyitottam a levelet, majd elkezdtem olvasni a pad alatt. Már csak az kéne, hogy elvegyék, vagy Mrs. Darlyhoz híven felolvastassa az egészet.
" Drága, Eliot!
Ó, szívem csücske, akárhányszor meglátlak, hőmérsékletem felszalad, s kiáltok utánad: Eliot! Eliot, drága szerelmem!
De mégis, mióta megcsaltalak a jóképű Keithel, kerülsz engem. Azt akarom, hogy megbocsáss! Szeretlek, a világ legszebb szava, s ezt neked mondhatom csak.
S, hogy mit érzek irántad, ezt egy kis versecskébe foglaltam:
Óh, drága hercegem, hogy bocsátanál meg.
Vétkeztem, s ezt vállalom érted.
Kérlek, szeress újra engem!
Szeretlek, szeretem a tehetséged, hogy lelkesedéssel festesz meg mindent. Pillanatok alatt csodát művelsz. Mindenbe meglátod a szépet, mire csak kevés ember képes. S ezért szeretlek oly' annyira téged.
Ha egy kicsit is meghatottak, eme szavak, gyere órák után a tanműhely mögé, ott várlak téged.
Mélységesen ölel téged, a te drága szerelmed.
Puszi Ian, de ha nem jó a puszi, akkor pacsi. "
Bárki is írta ezt a levelet, bár van egy sejtésem, hogy ki, nagyobb idióta, mint gondoltam.
Hányok ettől a levéltől. Mit tervez ez a gyogyós? Azért Ian nem ennyire nyálgép. Mindegy. Órák után elmegyek a találkozó helyre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)