Valentin napi kiadás

Sziasztok! :) Tudom nincs Valentin nap, eléggé megkéstünk vele, de azért reméljük tetszeni fog nektek ^^ a történet egy évvel később játszódik! :)



Ian

Végre eljött ez a nap is! – keltem ki boldogan az ágyból. Lassan egy éve, hogy Eliottal járunk. Jé, el sem hiszem! Tizenegyedikesek voltunk, és olyan március lehetet. A pontos dátumot valahova felírtam... Hm, majd megkeresem, nem ám elfelejteni a végén!
Vigyorogva ballagtam oda a fürdőmhöz. Szerencsére idén február tizennegyedike szombatra esett, ezért nyugodtan el tudom tölteni ezt a napot az én drágámmal. Gyorsan megfésültem makulátlan – egoizmusom, akár a csillagos ég – fekete hajam, megmostam szépen a fogaim, nehogy büdös legyen a szám, megborotválkoztam – igen, van rajtam szőr, hiába viaskodik velem Chad, hogy nincs –, tettem magamra egy kis arcszeszt, és tökéletesebb már nem is lehettem volna. Kiszaladtam a szobámba, kinyitottam a szekrényem, majd hatalmas gondolkozóba estem. Mi a fészkes faszomat vegyek fel? – elmélkedtem el szépen, angolosan. Elkezdtem minden ruhám kidobálni a szekrény rejtelméből, és megtaláltam! Megtaláltam a leg ide illőbb szettet: egy fehér, kicsit laza póló, fekete, szűk nadrág, oldalán egy lánccal, és egy lezser, barna pulóver. Hát lehetnék ennél is helyesebb? – mosolyogtam bele a tükörbe nagyképűen. Rendben, a terv a következő: elosonok itthonról, mivel valami ebédre vagyunk hivatalosak a mamánál, veszek egy csokor rózsát és egy bonbont, oda állítok Eliotékhoz, végre bemutatkozok a szüleinek, és elmegyünk egy romantikus randira! – áradoztam magamba.
Óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját, oda sétáltam a lépcső tetejéhez, és lepillantottam. Ez az, nincs itthon senki! – örültem meg. Leszaladtam a halba, felvettem a cipőm, kabátom, és elindultam még mielőtt valaki észrevenne.
Gyorsan elindultam a sarki virágoshoz. Sietnem kellett, fél óra múlva ment a buszom.
Hamar odaértem, ott kifizettem a megrendelt csokrot, átmentem a másik boltba, ott csokit vettem neki, és már futottam a buszra. Miért kell három kerülettel arrébb laknia?!
Szerencsémre pont elértem. A buszsofőrnél váltottam jegyet, és leültem egy néni mellé, aki elmesélte az egész életét... Ezek a mai öregek...!  Persze az én koromban nem volt ilyen! Mikor mi voltunk ennyi idősek azt sem tudtuk, mi az a busz! – a gondolatra egyből el is mosolyodtam.
Amint odaért a busz, le is szálltam. Ha jól tudom, Eliot ebben az utcában lakik a... – néztem körbe. Abban a házba! – pillantottam meg egy emeletes, citromsárga házat. Elindultam.
Hm, vajon mit mondjak, hogy ne legyen annyira átlátszó? "Jó napot! Ian vagyok, a fiúk hapija, ugye nem gond, ha elviszem romantikázni, he?" - Nem, ez borzalmas ötlet... Mindegy, majd valami lesz – gondoltam, mikor bekopogtam a barna faajtón.

– Igen, ki az? – nyitott ajtót sejtésem szerint Mr. Hunster, a ház ura.
Haja felül kopasz, két oldalt ősz, szemei kékek, akár a fiáé, és az arckifejezése... Azt hiszem, sejti ki vagyok...

– Jó napot! Ian Chaster vagyok! Örvendek! – ráztam vele kezet. Érdekesen kezdett méregetni. Mo-most mi az? Elrántotta a kezét, majd leporolta. Tch, sznob...

– A fiam szeretője egy beképzelt páva – sóhajtott hitetlenül, és rám csapta az ajtót. Hé! – kezdtem el toporogni. Ez hihetetlen! Már most nem fogad el...

– Engedd be, kíváncsi vagyok rá! – csendült fel egy női hang. Ez biztos Eliot anyja! – örültem meg egyből. Az anyukák mindig kedvesebbek.  Hirtelen kinyílt az ajtó és egy aranyos, középkorú nő állt ott Mr. Hunsterrel. A haja barna volt, szemei úgy szint. Hm... Már érten Brian kire ütött.

– Te vagy Ian? – csapott két kezével az arcomra, és az orrát az enyémhez dörgölte. Hová jöttem...? – gondoltam ijedten. Félve bólintottam. Elengedte az arcom, s a csuklóm ejtette rabul, berántott a házba. Ahogy belépünk, a hallba ütközünk, ahol rám parancsoltak, hogy vegyem le a sáros cipőm meg a kabátom. Onnan nyílt két ajtó. Az egyik egy raktár-szerű helyiség, a másik pedig a nappali. A nappaliba bevezető boltíves ajtón mentünk tovább. A nappali egész családias volt. Barna garnitúra, fekete dohányzó asztal, előtte egy állvány, rajta tévé. A felett volt egy polc, amin egy családi kép volt látható. A két szülő hátul egymásba karolva, előttük a két gyermekük kissé távol állva egymástól. Hm, szerintem ez a kép idei lehet, mivel Elioton a tőlem kapott sálja van.

– Ülj csak le – mosolygott rám Mrs. Hunster. Leültem, az ajándékokat pedig letettem az asztalra. Mr. Hunster leült mellém, és bekapcsolta a tévét. Olyan fagyos ez a légkör... Mi baja velem?! Nem tettem semmit, Eliot már előttem is meleg volt.

– Hogy vagy? – adott át nekem egy csésze teát Eliot anyukája, majd leült az előttünk lévő fotelba.

– Köszönöm, jól – kortyoltam bele a teámba. – Ön? – kérdeztem vissza mosolyogva.

– Én is – kezdett el vigyorogni. – Mi szél fújt mi felénk?

– Eliothoz jöttem – mondtam zavarban. Az apja, ha tehetné rá kapna a torkomra, és addig szorítaná, amíg a maradék levegőm is elfogy. Biztos vagyok benne...

– Eliot Hunster! – kiáltotta el magát az apja. Jézusom, de megijedtem! Az emeletről ajtó csapódás hallatszott. Oda kaptam a fejem, és megláttam Eliotot, ahogy idegesen vágtat le a lépcsőn. Fekete haja el volt feküdve, kék szemei alatt fekete foltok jelentek meg, egy szürke hosszú ujjú, és egy fekete melegítő volt rajta. Azta... Hogy mennyire helyes! Mit keres a kezében egy párna...?

– Mit akartok?! Szombat van! – vágtatott elénk Eliot, majd megdermedt rajtam a szeme. – Te-te mit keresel itt?! – lett tiszta vörös a feje. Végig nézett magán, és hozzám vágta a párnát. – Te nem láthatsz így! – szaladt vissza a szobájába gyorsan. Hm, mi baja? Nagy szemekkel bámultuk mindhárman az emeletet. Úgy látszik, a szüleit is meglepte.

– Haha, buktad, szépfiú – jött ki nevetve Brian a konyhából majd felment az emeletre. Hm... Ez egy hatalmas, no comment. A szobára jeges csend ülepedett. Most mi van? Nem értem! Nekem a Hunster család magas... Nyeltem egy nagyot, amitől gombóc nőt a torkomba. Hatalmas stressz lett úrrá rajtam. Vajon mit akar ez jelenti? Hm, ne izgulj Ian, először gondold át logikusan: leszaladt mérgesen, észrevett, vörös lett a feje, kérdőre vont, hogy mit keresek itt, és hozzám vágott egy párnát... Ehhez inkább nem fűznék semmit... Eliot is elmegy a fenébe ám! Én egész héten güriztem apámnak, hogy legyen elég pénzem mára! Erre ő mit tesz? Mit?! Elszalad! Milyen pofátlan...
Kábé fél órája némát játszottunk a Hunster szülőkkel, amikor Brianhez felment az apja, és ráparancsolt, hogy nézze meg az öccsét. A barna hajú unottan becsörtetett a testvére szobájába, és nem sokkal később kijött.

– Alszik – közölte velünk a tényt, ám tovább nem szórakoztatott minket, inkább visszament a szenthelyére. Al-szik – szótagoltam magamba lassan a szót, hogy fel tudjam fogni. Bealudt a nyomorult?! – pattantam fel nem foglalkozva a szülőkkel, és felszaladtam a szobájába.

– Felkelni! – rántottam le róla a takarót. A hasán feküdt, fél lába felhúzva, fején a párna volt. Morgott valamit, és jobban a fejébe húzta a párnát. – Megfojtsalak? – csikorgattam a fogaim közt. Hörgött egyet, hozzám vágta a párnát.

– Tűnj innen! Álmos vagyok! – nézett egyenesen a szemembe, ridegen. Sóhajtottam. Nem hiszem el, milyen makacs ez az ember!

– Eliot, ne légy ilyen... – ültem le mellé. Ő is felült, felnézett rám, majd elfintorodott. Heh, milyen kis romantikus... Meg tudnám ölni!

– Hogy hogy átjöttél? – sóhajtott.

– El akartalak vinni egy Valentini randevúra – mosolyogtam rá. Közelebb hajoltam, ahogy ő is, majd egy csókot váltottunk.

– De én nem megyek – lehelte az ajkaimra.

– Hogyan?! – távolodtam el tőle értetlenül. Megforgatta a szemét, mintha csak azon gondolkodna, hogyan is mondhatna el nekem valamit. Hát, ajánlom neki, hogy nyomos indok legyen vagy ketté szeletelem hosszába!

– Tudod – nézett egyenesen a szemembe –, utálom a Valentin napot. Feleslegesnek tartom, mivel ha valaki szeret, akkor az év összes napján szeressen, ne csak ezen. – A végére megeresztet egy halvány mosolyt. Ez most csak szívat! Száz, hogy szívat! Muszáj, hogy szívatás legyen!

– Szóval, azt akarod mondani, húzzak a faszba, mert te nem jössz velem sehová? – vontam fel érdekesen a szemöldököm. Bólintott, és visszafeküdt.

– Visszakapom a takaróm? – pislog rám édesen. Ingerülten felálltam, megfogtam a paplanját, és rádobtam.

– Szép álmokat! – mentem ki a szobájából. Motyogott még valamit, de azt már nem hallottam, mivel gyorsan lecsörtettem a hallba. – Viszontlátásra! – öltöztem fel, és kiszaladtam a házból. Idióta Eliot! – gondoltam alsó ajkam rágva. Gondolhattam volna, hogy feleslegesen izgultam túl mindent... Egy éve járunk, aztán? Attól nem kell neki is úgy szeretnie, mint én őt... Ahj, hihetetlen! Ennyi idő után is csak tuti Ianként gondol rám, aki egy béna nyalóka-fát tud festeni, és nem úgy mint akibe szerelmes... Hm, mindegy, megszokhattam volna – ültem le a buszmegállóba sóhajtva. Még fél óra a következő buszig. Tényleg, egyáltalán ő mondta már nekem, hogy szeretlek? – kezdek el gondolkodni.
"– Hogy mit? Téged! – rántott le a galléromnál fogva, és megcsókolt. – Szeretlek! – vált le ajkaimról lágyan" – villant be hirtelen a tavalyi jelenet. Teljesen elvörösödtem. Annyira zavarba ejtő ez a tette még a mai napig is... Áh, lehet akkor gondolta úgy, hogy szeret! De most? Most valahogy nem vagyok benne biztos... Nem, nem azért mert ma lerázott, hanem mostanában annyira fura. Múltkor is. Valaki hívta, nagyon elbeszélgettek, még nevetet is, és mikor érdeklődtem, hogy ki volt, azt mondta, senki. Lefordítva hétköznapra: semmi közöm.

Megérkezett a busz. Felszálltam, bedugtam a fülesem, hazáig pedig Eminem boldogított.
Hazaértemmel a szellemeim üdvözöltek, mivel a szüleim elmentek nélkülem ezek szerint. Levettem a cipőm és a kabátom, bementem a konyhába, szereztem chipset, és felmentem a szobámba. Kit érdekel Eliot? – léptem be a szenthelyemre, ahol ledobtam magamról a pólóm. Félmeztelenül leültem tévézni. Heh, mit mozgat engem az a kis gyökér? Ő nem tudja, mit veszt... Tényleg! Ott hagytam az asztalon az ajándékot... Mindegy, legyen vele boldog, úgyis szereti a rózsákat! – gondoltam, miközben pár chips darabot bevettem a számba. A tévére adtam egy kis hangot. Tch, valami Chad féle szappanopera megy. Tényleg, vele vajon mi van? Elővettem a telefonom és írtam neki egy sms-t.
"Csáó, drága!
Mizu veled? Mostanában nem is dumáltunk..." – amint elküldtem válaszolt is.

"Csáó, édes!
Ne harizz, de te cseszel át pofátlankodni, meg a suliban odajönni..." – írta. Oké, ez igaz...

"Holnap átugrok, oks?"

"Úgy legyen!" – írta, de ezután már nem beszéltünk. Egész nap csak szappanoperákat néztem eés chipset ettem. Na, persze, gondolkodtam. Miért is ne tettem volna? Szögről szögre megterveztem a mai napot, erre Eliot elcsesz mindent! Hirtelen valaki csengetett. Unottan masíroztam le, majd kinyitottam. A szemem teljesen elkerekedett, szám elnyílt, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Mit keres itt Eliot...?

– Hát te? – kérdeztem elképedve. Zavartan oldalra fordította a fejét.

– Gondolkodtam, és... – vörös fejjel rám nézett, nyelt egy nagyot. – Talán a te kedvedért, tarthatunk ilyen nyálas ünnepeket – mosolygott rám. Hitetlenül felnevetem. Lassan délután öt, ilyenkor hova akar menni?

– Komolyan? – léptem közelebb hozzá. – Csak az én kedvemért? – hajoltam le kissé és megfogtam az állát. Aprót biccentett. Felnevettem és egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Szeretlek, te nyomorult, szeretlek – vigyorogtam a képébe. Lustán elmosolyodott.

– Nem nézünk meg nálatok egy filmet? Mint randi – vigyorog rám.

– Oké – engedem be.

– Amúgy – vette le a cipőjét, kabátját –, kinek akarsz így tetszeni? – nevetett ki, miközben végig nézett csupasz felsőtestemen.
Elé mentem, derekát átkaroltam, ő pedig a nyakam, lehajoltam hozzá, ő lábujjhegyre állt és szenvedélyesen megcsókoltuk egymást.

– Köszönöm a rózsát – súgta kuncogva a fülembe.