Ian szemszöge
Művészet… Művész bárki lehet, ha húz pár ecsetvonást, s kitalál hozzá egy ütős mesét.
Itt vagyok én, az élő példa: pocsékul festek, a rajzom még valahogy elmegy. S lám, a Fly on the Wings of Imagination Akadémiára járok. Hogyan vettek fel, ha a tehetségem nulla? Úgy, hogy az apám az igazgató, s az anyámnak meggyőződése, hogy én egy művészzseni vagyok, ezért mindenképpen ide kell járnom. De én rühellem a művészet minden egyes kis szegletét, s ezt az iskolát is utálom, mert kollégiumban kell laknom.
Hogy miért? Egyszerű, mert nem akarom, hogy kivételezzenek velem, mert akkor mindenki rájönne, hogy kicsoda az apám, azt meg ugye nem akarjuk.
Ian Chaster vagyok, tizenkilenc éves fiú, s most épp festészetórán ülők. ,,Még egy utolsó vonás, s kész!”
Egy fát festettem, de mivel elfogyott a barna festékem, a törzse is zöld lett, s így inkább egy nyalókára hasonlított, mint egy fára.
A terem ajtaja hirtelen kinyílt, s az egyik osztálytársam jött be rajta. A suli egyik legjobbja, a világ sznobja, a pletykák szerint a suli selyemfiúja, s az én legnagyobb riválisom. Igen, hölgyeim és uraim, ő Eliott Hunster, a világ legidegesítőbb embere. Fekete haja mindig jól volt fésülve, a szeme égszínkék, az állkapcsa szögletes volt. Ma egy hosszabbított pulóvert viselt, sötét farmerrel, s bakanccsal. Velem ellentétben, ez a fiú csont és bőr volt: én magas, izmos, jóképű és népszerű voltam, ő addig pedig alacsony, vézna, s flúgos. Hogy miért flúgos? Mert miután fest, úgy mossa ki az ecsetét, hogy a csap alá nyomja, utána megdörzsöli a pamacsot, s ha nem tetszik neki, akkor kidobja.
„Hát, nem idegesítő?!”
Eliott odament a tanárnőhöz, s odaadta neki a házit, amit én nem csináltam meg… Se senki más. „Hát, kösz, Eliott, megint miattad kapunk egyest.”
– Nezzétek! – mutatta fel büszkén a tanárnő a festményt, hogy mindenki lássa. – Ez csodálatosan jó lett! Egy portré egy fiúról a másik osztályból. Elképesztően élethű.
Nem! Nem szabad elámulnom! Ezek a puli osztálytársaim most mind dicsérik, meg benyalnak, a háta mögött viszont elmondják mindennek. Mindenki utálja… S ezt ő is pontosan tudha. Eliott leült az előttem lévő vászon mögé. Elkezdett egy fűzfát festeni. „Már most tetszik. Ez a fiú irritálóan tehetséges.”
A gondolataimból a tanárnő zökkentett
– Mi a mai órai munkád, Ian? – kérdezte. Oké, itt az ideje a mesének.
– Ez egy fa, ami a gyerekek kedvenc játszóhelyét, s egyben a kedvenc ételét ábrázolja, a nyalókát – mondtam tudományosan, mire a tanárnő szeme felcsillant.
– Ez csodás! – csapta össze a tenyerét, mire az osztálytársaim egyetértettek. „Na látjátok? Bárkiből lehet művész. Igen, igen, hadd halljam dicsérő szavaitokat! Muhaha.”
– Ez béna – mondta Eliott, miközben undorodva meredt a képemre. „Mi baja?! Mi az, hogy béna? Igazán jó lett!”
– Dehogy is! Hallhattad a tanárnőt, csodás! – húztam gúnyos vigyorra a számat. „Miért beszél most velem? Nem szokott…”
Érdekesen felvonta a szemöldökét, majd így szólt:
– Mi olyan csodálatos egy nyalókában? – Hogyan?! Nyalóka?! Igen, annak látszik, de nem kell lehordani, mert egy nyomorult fát sem tudok festeni!
– Ahogy az előbb a tanárnőnek is mondtam, ebben benne van a kreativitásom, vágod?! – „Remélem, nem szól vissza! Utálom, minek jött ide?! Hisz a riválisom.”
Hirtelen elkezdett végigmérni engem tetőtől talpig. Elkezdtem félni… Ahogy mondtam, a pletykák szerint meleg, s a suliból több fiúval is volt, én pedig semmiképp nem akartam az áldozata lenni.
– Ki vagy? – kérdezte hitetlenkedve. A kezem teljesen megremegett. „Nem tudja, hogy mi a nevem? Vagy szimplám most látott először?"
Akkor ideje tudatni vele.
– Ian Chaster, a te legnagyobb ellenséged! – húztam ki magam büszkén. Most legalább tudja, hogy ki vagyok. Remélem…
– Most jöttél? – kérdezte ártatlanul, mitől teljesen felment bennem a pumpa. Éreztem, ahogyan forrok belülről, a szememmel meg tudtam volna ölni. – Mindegy, mindenesetre ez a nyalóka béna – ment vissza a vásznához. „Béna, mi? Hát, te se légy elszállva a kis fűzfáddal! Nem is néz ki fának! Rendben, ez szánalmas, amit én művelek.”
Felálltam, s odamentem hozzá, majd rácsaptam a vásznára, így tönkretéve a festményét.
– A tiéd sem jobb! – „Miért hazudok?”
Eliott szólásra nyitotta a száját, de a csengő megzavarta.
– Rendben, gyerekek. Pakoljatok össze, és elmehettek – csapta a hóna alá a naplót a tanárnő, s elhagyta a termet.
Visszamentem cuccomhoz, megfogtam az ecseteket, s odasétáltam a csaphoz. Alaposan megmostam őket, kiráztam belőlük a vizet, de mikor meg akartam törölni őket egy zsebkendővel, az egyik eltört, így kidobtam.
– Siess! – hallottam meg a hátam mögül Eliott hangját. „Hová? Talán siet az új pasijához?!”
A csap oldalához csúsztam jelezve, hogy jöhet.
Odaállt mellém, víz alá nyomta az ecsetet, megdörzsölte a pamacsot, majd bólintott, s indult vissza a helyére.
„Olyan idegesítő!” Odamentem a helyemre, belemártottam egy ecsetet a vörös festékbe, majd végighúztam az arcán. ,,Megérdemelte.” Vészjóslóan rám nézett, én pedig egyből megbántam, amit tettem. Megfogta a saját ecsetét, s egy szempillantás alatt a vörös csíkból egy vörös rózsa lett. ,,Ez olyan lányosan áll neki.” Összepakolt, s kiment a teremből, én pedig követtem. Odaszökdécseltem mellé, mire komor arccal rám nézett. Megijedtem volna, ha a szeme sarkában lévő nevetőráncokat meg nem pillantom.
– Mi van, csak nem a szexuális beállítottságodról akarsz velem beszélni? – kérdezte gúnyos vigyorral az arcán, mire én teljesen lemerevedtem.
„Tessék?! Nem értem, mire akart ezzel utalni! Talán… Nem! Dehogy is! Csak nem arra gondol, hogy meleg vagyok?! Ez teljességgel kizárt! Eliott nem hiheti azt… Vagy mégis?!”
– Én vagyok meleg?! Nézz magadra! Azzal a rózsával úgy nézel ki, mint egy nő.
– Köszönöm. – „Köszöni?! Komolyan? Hát, nem bóknak szántam. De adok neki mindjárt olyan köszönömöt, hogy azt nem teszi zsebre.”
– Utálatos vagy és flúgos – mondtam gúnnyal.
– Flúgos?! – vonta fel a szemöldökét.
– Igen, ha nem tetszik neked az ecset tapintása, akkor kidobod.
– Mert elhasznált – mondta, mintha ez olyan egyértelmű lenne. „Elhasznált?! Komolyan?! Úgy felpofoznám!”
– Olyannyira, mint te – mondtam beképzelten, s elmentem. Hm, remélem, nyomot hagyott ez a beszélgetés a pici, törékeny lelkében.
– Mi az, hogy elhasznált?! – hallottam meg a kifakadását hátulról, de nem fordultam vissza. Van önbecsülésem.
Művészet… Művész bárki lehet, ha húz pár ecsetvonást, s kitalál hozzá egy ütős mesét.
Itt vagyok én, az élő példa: pocsékul festek, a rajzom még valahogy elmegy. S lám, a Fly on the Wings of Imagination Akadémiára járok. Hogyan vettek fel, ha a tehetségem nulla? Úgy, hogy az apám az igazgató, s az anyámnak meggyőződése, hogy én egy művészzseni vagyok, ezért mindenképpen ide kell járnom. De én rühellem a művészet minden egyes kis szegletét, s ezt az iskolát is utálom, mert kollégiumban kell laknom.
Hogy miért? Egyszerű, mert nem akarom, hogy kivételezzenek velem, mert akkor mindenki rájönne, hogy kicsoda az apám, azt meg ugye nem akarjuk.
Ian Chaster vagyok, tizenkilenc éves fiú, s most épp festészetórán ülők. ,,Még egy utolsó vonás, s kész!”
Egy fát festettem, de mivel elfogyott a barna festékem, a törzse is zöld lett, s így inkább egy nyalókára hasonlított, mint egy fára.
A terem ajtaja hirtelen kinyílt, s az egyik osztálytársam jött be rajta. A suli egyik legjobbja, a világ sznobja, a pletykák szerint a suli selyemfiúja, s az én legnagyobb riválisom. Igen, hölgyeim és uraim, ő Eliott Hunster, a világ legidegesítőbb embere. Fekete haja mindig jól volt fésülve, a szeme égszínkék, az állkapcsa szögletes volt. Ma egy hosszabbított pulóvert viselt, sötét farmerrel, s bakanccsal. Velem ellentétben, ez a fiú csont és bőr volt: én magas, izmos, jóképű és népszerű voltam, ő addig pedig alacsony, vézna, s flúgos. Hogy miért flúgos? Mert miután fest, úgy mossa ki az ecsetét, hogy a csap alá nyomja, utána megdörzsöli a pamacsot, s ha nem tetszik neki, akkor kidobja.
„Hát, nem idegesítő?!”
Eliott odament a tanárnőhöz, s odaadta neki a házit, amit én nem csináltam meg… Se senki más. „Hát, kösz, Eliott, megint miattad kapunk egyest.”
– Nezzétek! – mutatta fel büszkén a tanárnő a festményt, hogy mindenki lássa. – Ez csodálatosan jó lett! Egy portré egy fiúról a másik osztályból. Elképesztően élethű.
Nem! Nem szabad elámulnom! Ezek a puli osztálytársaim most mind dicsérik, meg benyalnak, a háta mögött viszont elmondják mindennek. Mindenki utálja… S ezt ő is pontosan tudha. Eliott leült az előttem lévő vászon mögé. Elkezdett egy fűzfát festeni. „Már most tetszik. Ez a fiú irritálóan tehetséges.”
A gondolataimból a tanárnő zökkentett
– Mi a mai órai munkád, Ian? – kérdezte. Oké, itt az ideje a mesének.
– Ez egy fa, ami a gyerekek kedvenc játszóhelyét, s egyben a kedvenc ételét ábrázolja, a nyalókát – mondtam tudományosan, mire a tanárnő szeme felcsillant.
– Ez csodás! – csapta össze a tenyerét, mire az osztálytársaim egyetértettek. „Na látjátok? Bárkiből lehet művész. Igen, igen, hadd halljam dicsérő szavaitokat! Muhaha.”
– Ez béna – mondta Eliott, miközben undorodva meredt a képemre. „Mi baja?! Mi az, hogy béna? Igazán jó lett!”
– Dehogy is! Hallhattad a tanárnőt, csodás! – húztam gúnyos vigyorra a számat. „Miért beszél most velem? Nem szokott…”
Érdekesen felvonta a szemöldökét, majd így szólt:
– Mi olyan csodálatos egy nyalókában? – Hogyan?! Nyalóka?! Igen, annak látszik, de nem kell lehordani, mert egy nyomorult fát sem tudok festeni!
– Ahogy az előbb a tanárnőnek is mondtam, ebben benne van a kreativitásom, vágod?! – „Remélem, nem szól vissza! Utálom, minek jött ide?! Hisz a riválisom.”
Hirtelen elkezdett végigmérni engem tetőtől talpig. Elkezdtem félni… Ahogy mondtam, a pletykák szerint meleg, s a suliból több fiúval is volt, én pedig semmiképp nem akartam az áldozata lenni.
– Ki vagy? – kérdezte hitetlenkedve. A kezem teljesen megremegett. „Nem tudja, hogy mi a nevem? Vagy szimplám most látott először?"
Akkor ideje tudatni vele.
– Ian Chaster, a te legnagyobb ellenséged! – húztam ki magam büszkén. Most legalább tudja, hogy ki vagyok. Remélem…
– Most jöttél? – kérdezte ártatlanul, mitől teljesen felment bennem a pumpa. Éreztem, ahogyan forrok belülről, a szememmel meg tudtam volna ölni. – Mindegy, mindenesetre ez a nyalóka béna – ment vissza a vásznához. „Béna, mi? Hát, te se légy elszállva a kis fűzfáddal! Nem is néz ki fának! Rendben, ez szánalmas, amit én művelek.”
Felálltam, s odamentem hozzá, majd rácsaptam a vásznára, így tönkretéve a festményét.
– A tiéd sem jobb! – „Miért hazudok?”
Eliott szólásra nyitotta a száját, de a csengő megzavarta.
– Rendben, gyerekek. Pakoljatok össze, és elmehettek – csapta a hóna alá a naplót a tanárnő, s elhagyta a termet.
Visszamentem cuccomhoz, megfogtam az ecseteket, s odasétáltam a csaphoz. Alaposan megmostam őket, kiráztam belőlük a vizet, de mikor meg akartam törölni őket egy zsebkendővel, az egyik eltört, így kidobtam.
– Siess! – hallottam meg a hátam mögül Eliott hangját. „Hová? Talán siet az új pasijához?!”
A csap oldalához csúsztam jelezve, hogy jöhet.
Odaállt mellém, víz alá nyomta az ecsetet, megdörzsölte a pamacsot, majd bólintott, s indult vissza a helyére.
„Olyan idegesítő!” Odamentem a helyemre, belemártottam egy ecsetet a vörös festékbe, majd végighúztam az arcán. ,,Megérdemelte.” Vészjóslóan rám nézett, én pedig egyből megbántam, amit tettem. Megfogta a saját ecsetét, s egy szempillantás alatt a vörös csíkból egy vörös rózsa lett. ,,Ez olyan lányosan áll neki.” Összepakolt, s kiment a teremből, én pedig követtem. Odaszökdécseltem mellé, mire komor arccal rám nézett. Megijedtem volna, ha a szeme sarkában lévő nevetőráncokat meg nem pillantom.
– Mi van, csak nem a szexuális beállítottságodról akarsz velem beszélni? – kérdezte gúnyos vigyorral az arcán, mire én teljesen lemerevedtem.
„Tessék?! Nem értem, mire akart ezzel utalni! Talán… Nem! Dehogy is! Csak nem arra gondol, hogy meleg vagyok?! Ez teljességgel kizárt! Eliott nem hiheti azt… Vagy mégis?!”
– Én vagyok meleg?! Nézz magadra! Azzal a rózsával úgy nézel ki, mint egy nő.
– Köszönöm. – „Köszöni?! Komolyan? Hát, nem bóknak szántam. De adok neki mindjárt olyan köszönömöt, hogy azt nem teszi zsebre.”
– Utálatos vagy és flúgos – mondtam gúnnyal.
– Flúgos?! – vonta fel a szemöldökét.
– Igen, ha nem tetszik neked az ecset tapintása, akkor kidobod.
– Mert elhasznált – mondta, mintha ez olyan egyértelmű lenne. „Elhasznált?! Komolyan?! Úgy felpofoznám!”
– Olyannyira, mint te – mondtam beképzelten, s elmentem. Hm, remélem, nyomot hagyott ez a beszélgetés a pici, törékeny lelkében.
– Mi az, hogy elhasznált?! – hallottam meg a kifakadását hátulról, de nem fordultam vissza. Van önbecsülésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése