Tizenkettedik fejezet - Elmondtad apámnak?!

Eliot

Miközben mentem festészet órára, a folyosó végén, egy eldugott bokszban megpillantottam Briant és azt az idegesítő haverját, Kleyt. Kíváncsian elbújtam - hogy ne vegyenek észre - és elkezdtem hallgatózni. Mit keresnek itt, mikor már becsengettek?

- Tudod mit? - nézett a bátyám szikrázó szemekkel a haverjára. - Menj hozzá, ugorj a karjaiba, és sírd el neki a bánatod, mert ő mindenbe olyan tökéletes! - szűkült össze a szeme.

- Brian - szólította meg a bátyámat ez a gyökér, fájdalommal teli hanggal -, nem mehetek oda, visszautasított. Azt mondta, nem szeret. - Miről beszélnek ezek ketten?

- Csakhogy én nem leszek az öcsém helyettesítője! - viharzott el Brian.

Kley gondterhes sóhajt hallatott.

- Nem az öcsédet helyettesíted te hülye - majd el is ment.

Ezt nem hiszem el - gondoltam -, miközben kijöttem a rejtekhelyemről.  Összevesztek, és ami a legfontosabb, hogy min. Vajon, mi lehet közte és a bátyám között? Lehet, hogy... Nem az nem lehet, ráztam meg a fejem. Briannek voltak barátnői, persze csak állítólag...

Bementem a tanterembe, és ahelyett hogy bocsánatot kértem volna, egyszerűen leültem a vásznam elé. Brian meleg volna? Mélyedtem bele a gondolataimba. Próbáltam visszaemlékezni, hátha eszembe jut, valami utalás, vagy valami jel, de semmi.

- Eliot - bökött meg hátulról Ian -, mi a baj? Olyan fura vagy - nézett rám fürkésző tekintettel, mintha a lelkembe akarna látni.

- Semmi - húztam mosolyra a számat, már ha azt mosolynak lehet nevezni.

- Engem nem verhetsz át, már vagy öt perce bent vagy a teremben, és még mindig nem nyúltál semmihez. Az ecseteid ugyanott hevernek, ahová tegnap letetted őket, és a vászonra sem festettél semmit. Egyszerűen üres.

- Szerintem Brian meleg - böktem ki, mire Ian egy igen, én tudtam-ot suttogott. - Kley és közte volt valami.

- Ne má' - dőlt hátra boldogan a székébe, majd rám nézett és elszomorodott. - Biztos?

Bólintottam.

- Lehet, hogy félreértettél valamit - simította meg a vállam.

Nem hiszem, hogy félre lehet érteni, azt, amit láttam és hallottam.

- Tudod mit? - hajolt közelebb. - Kilessük őket.

Ez az ötlet csak egy perverz fejéből pattanhat ki. De jó ötlet lehet, próbáljuk meg!

- Rendben - mosolyodtam el. - Mi a feladat? - biccentettem a vászon felé.

- Csendélet - mutatott a terem közepén lévő kis asztalkára, melyen egy gyűrött terítő volt, azon egy váza hevert benne rózsákkal.

Szép, - gondoltam - miközben a rózsát vizslattam. Vajon Iannak tetszene egy csokor rózsa? Legközelebb, ha elmegyek egy virágbolt mellett, bemegyek és veszek egy csokor vörös rózsát, melybe egy üzenet kártyát tűzők, amin ez fog álli: Neked, Ian. By Eliot.

Elkezdtem festeni, hál isten, most dupla festészet volt, és ilyenkor nem tartunk szünetet. A rózsa szirmai olyan vörösek, akár a vér. Sötét, és gyönyörű. A szára tövises, ami szúr, ahogy a mesében is van, egy szál rózsa tövise megszúrta, és álomba szenderült, száz teljes évre. Azt hiszem, vennem kell majd ecseteket.

Na, már csak a gyürködések voltak hátra, az a legnehezebb, de sikerült. Tudom, hogy a mögötte lévő dolgokat nem kell lerajzolni, de szeretek hencegni, hogy én ilyet is tudok.

- Olyan idegesítő vagy! - nyafogott Ian, mikor kiléptünk s teremből.

Idegesítő? Ugyan kérlek, mért? Mert jobb vagyok? Ránéztem, szinte már pimasz, és egyben gúnyos vigyorral.

- Amikor kielégíted magad, nem vagyok idegesítő? - fogtam meg a kezét.

Olyan puha a bőre... Látszik, hogy nem végez semmilyen munkát. Ha otthon van, akkor is biztosan egész nap lustálkodik. De ezt felülmúlják a finom és édes ajkai, amit éppen ízleltem.

Na jó, le kell állnunk. Ebben az iskolában, hiába van oly sok meleg pár, titkolják a kapcsolatukat. Mi meg mindenki előtt csókolózunk, még a végén megutálják ezt a fekete barmot.

- Kielégítő válasz volt? - nézett rám incselkedve, az előbbi csókunkra utalva.

 Már éppen válaszolni akartam, mikor megláttam erre közeledni Briant. Valamit morgott, utána meg idegesen Kley csörtetett.

- Sssh! - fogtam be a száját, majd húztam el a szokásos helyemre, ahol ki tudok hallgatni másokat. Értetlenül meredt rám, majd Brainnék felé biccentettem, mire megnyalta a kezem, jelezve, hogy elengedhetem, nem fog hangosan beszélni.

Brian egyre közelebb ért, és csak azt lehetett hallani, hogy mit képzel ez magáról? Tuti, hogy Kleyról beszélt... Vajon újra én leszek a beszédtéma?

- Brian - érte utol a bátyámat Kley -, mért kell neked mindenen felkapnod a vizet?

- Hogy mért? - tört ki Brian. Arca a dühtől vörösben pompázott. A fene, bárcsak lefesthetném ebben a pillanatban. Mindegy, majd később. Elővettem a telefonom, majd lefotóztam Brian dühtől tomboló arcát. - Szereted az öcsémet és ezt már nem tudom elviselni.

- Nem? - lépett egyel közelebb ez az idióta a bátyámhoz.  - Ne szeressem?

- Ne - hagyták el ezek a szavak Brian száját, majd megölelték egymást. Figyelni akartam, hogy mi lesz, de Ian maga felé fordította a fejem, majd szokásához híven megcsókolt, mire teljesen elfeledkeztem Briannékről. Egyre mélyebben csókolóztunk. Imádom a francia csókot - mosolyodtam bele. Mire visszanéztem, Brainnék már a láthatáron sem voltak.

Kimásztunk a rejtekhelyünkről, majd felajánlotta, hogy visszakísér a szobámhoz.

Nem tudtam kideríteni, hogy mi is volt a gond Kley és Brian között.

Mindegy. Ma is tanultam valamit. Azt, hogy soha ne bújj el hallgatózni a szeretőddel.

Ian már egy ideje elgondolkodtató arcot vágott. Kíváncsi voltam, hogy mégis mi gyötri.

- Mondd! - fogtam meg biztatóan a kezét.

- Szerinted, apám tudja, hogy... - jött zavarba - érted, hogy... Meleg vagyok és veled járok?

- Az vicces - kuncogtam egyet -, hogy ilyen dolgokon gondolkodsz. Persze, hogy tudja, én magam mondtam el neki. - mondtam boldogan, de azonnal le is hervadt az arcomról a mosolyom.

Egyszerre jelent meg az arcán a zavarodottság és a méreg.  Féltem, most jutott az eszembe, hogy talán Ian nem örül annak, hogy elmondtam az igazat. De már mindenki tudja... Akkor meg mégis mi a baj?

- Hogy mit csinál?! - kiabált rám. - Elmondtad neki, anélkül, hogy megbeszéltük volna?

- Sajnálom - fordítottam el a fejem. Nem szeretnék a szemébe nézni.

- Tényleg? Őszintén? — nézett rám, még mindig dühösen. Őszintén megbántam-e, amit tettem? Nem. Ha nem mondtam volna el neki, akkor sohasem mondta volna el. Mivel nincs kedvem veszekedni, mindenki előtt, mert már sokan néztek, ezért bólintottam.

                                           

- Beszélnem kell apámmal - sétált el mellettem.