Tizennegyedik fejezet - Randevú

Eliot szemszöge

Másnap reggel egy idegesítő ricsajra keltem. Hihetetlen, az embert sose hagyják pihenni! – gondoltam dühösen, miközben a paplan alól kinyúltam az éjjeli szekrényem felé, hogy kikapcsoljam a zaj forrását. Átkozott legyen az ember, aki ezt a szerkentyűt feltalálta! Kómásan kinyitottam a szemem, majd az órára pillantottam. A kis fekete mutatók negyed tizenegyet mutattak. Ásítottam egyet, felálltam, kinyújtózkodtam, továbbá hamar le is esett, hogy hétköznap van, és már jól elkéstem. Jaj! – szaladtam a ruhás szekrényemhez. Előhalásztam belőle egy hosszított pulcsit, fekete szűk farmert, és fel is vettem őket. Minek póló? Meleg van… Legalábbis, március van. Gyorsan magamra kaptam még egy zoknit, valamint egy cipőt, és már indultam is volna, amikor eszembe jutott valami, pontosabban valaki.

 Visszafordultam, az ágyon még mindig ott aludt angyalian perverz vigyorral az arcán Ian. Visszamentem a szobámba, az íróasztalomon lévő almára néztem, majd az alvó fiúra. Olyan aranyos – gondoltam, miközben megfogtam a gyümölcsöt, és hozzá vágtam. Ő ijedten ugrott egyet az ágyban, felült, megfogta az almát, és értetlenül méregetni kezdte.

- Siess, elkésünk! – világosítottam fel. Rám nézett, megrázta a fejét, és visszabújt az ágyba. Most mi van…?

- Én száz, hogy ma nem megyek be! – makacskodott. – És te se menj, maradj itt velem – mosolygott ki a takaró alól huncutul. Körbe néztem. Ez most komoly? Ian rossz hatással van rám, múltkor is miatta nem voltam suliba… - gondoltam kelletlenül, és visszafeküdtem mellé. Ő egyből felpattant, felkapott magára valamit, valamint készülődni is kezdett. - Tudod mit? Menjünk innen – fordult felém vigyorogva. Értetlenül meredtem rá, és mielőtt rákérdezhettem volna, folytatta. – Majd meglátod – intett le. Megvontam a vállam. Legyen, ahogy akarja, nekem mindegy.

 Gyorsan elkészült; egy fehér pólót vett fel, farmer térdnadrággal, hozzá illő fekete kondival és pilóta napszemüvegbe. Az oké, hogy meleg van, de azért nem ennyire! Megragadt a csuklómnál fogva, felrántott, aztán kiszaladtunk a kollégiumból, át a portán, ahol a portás bá még csak észre se vett minket. Vagy nem akart, de ez már részlet kérdése. Amikor kiértünk a Walk Streetre tanácstalanul toporogtam mostani barátom mellett. Hová visz? Ki a sarokra? Ugyan, arra nem lenne képes…

 - Hová megyünk? – néztem fel rá.

- Mégis hová mennénk, te kis butus! Hát, randizni! – vigyorodott el. Jé, ilyet se hall minden nap az ember! Ian ilyen romantikus lélek volna, hogy elviszi az embereket randevúra? Nocsak, az ember azt hinné, csak „azt” akarja, de nem! Úgy látszik, amit komolyan gondol, azért tesz is valamit. Vagyis, azt hiszem… Jut eszembe! Mit kéne mondanom vagy tennem?! Soha nem voltam még ilyen helyzetbe, hisz’ az eddigi kapcsolataim nem voltak olyan komolyan, hogy elhozzanak randizni. Vagy nem foglalkoztak ilyesfajta dolgokkal, vagy csak szexre kellettem nekik, amit bevallok, nem bánok, mert hát én is akartam. De atya úr isten! Jól vagyok én felöltözve?! – néztem magamon végig. Hát, nem olyan rossz… Nem tudom, miért izgulok ennyire, hiszen teljesen tisztába vagyok azzal, hogy Ian oda-vissza van értem, csak hát… Ki érti a mai fiatalságot!? Túl sokat agyalnak, na…

- Nos, hogy tetszik? – zavarta meg az elmélkedésem Ian mély hangja. Észre sem vettem, hogy megálltunk. Körbe néztem, és kiderült, hogy a West Parkba hozott. Azta! – ámultam el. Gyönyörű! A napsugarak tökéletes szögbe esnek be, a rózsák már kezdenek kinyílni, és a pázsit… Mikor lett ilyen szép, zöld? Bámulatos hely, annyi biztos! Főleg, hogy a sétáló rész ki van kavicsozva, és az körbe vesz egy füves területet, ahol itt-ott elhelyezkedik egy pad, és terület közepén egy régi pavilon.

- Nagyon szép – mosolyogtam rá. Egyetértően bólintott, majd elszaladt egy fagyizóhoz. Nem szeretem az édes dolgokat, de legyen… Ő kedvéért megeszek egyet. Hm, nem is értem, miért voltam ilyen ideges! Csak úgy kell vele tennem, ahogy eddig, csak most nyilvánosan… Nincs benne semmi hűhó, hiszen biztosan normális, ha két fiú szerelmes egymásba…

- Citromos jó? – jött vissza két tölcsérrel. Egyik csokis volt, másik citromos. Na, igen, az nem annyira édes – vettem el tőle. Belenyaltam. Mmm, isteni! Ahogyan az íz csiklandozta az ízlelőbimbóim, ahogy a citrom savanykás íze szétáradt a számba… Á, nagyon finom! Miközben ettünk sok mindenről mesélt nekem; családjáról, haverjairól és arról, hogy hogyan is került be a suliba. Ki is találhattam volna, komolyan…

A meséi közbe elküldtem még egy körre, mivel fantasztikusan ízletesnek bizonyult a fagylalt, ezt fel is róta nekem gúnyos és huncut vigyorral az arcán, miszerint ha így folytatom, nem leszek olyan kis „bombázó”, mint most. Ezt a kifejezést nem nőkre használják?

- Gyere! – ragadta meg a kezem. Hé, még eszem! – nyaltam bele az édességembe, miközben ez az idióta őrölt módon rángatott a pavilon felé.

- Mit csinálunk itt? – néztem rá értetlenül, amikor megálltunk az építmény közepébe. Teljesen elámultam. Itt állni olyan, mintha hercegnő lennék! Egy szép, fodros, habos-babos ruhába itt táncolnék a hercegemmel és megkérné, hogy legyek vele örökre! –meredtem el a képzelgéseimben. Nagyon jó volna…

- Mit szeretnél csinálni egy ilyen helyen? – hajolt közel hozzám, és belenyalt a fagyimba.

- Hé! – nevettem fel, majd én is belenyaltam. Én fogom megenni! – haraptam le a tetejét gyorsan. Ő vigyorogva megnyugtatott, hogy nekem hagyja. Be is faltam a felét, a többit pedig neki adtam, nem szeretek zsugori lenni. Aranyosan megköszönte, megette, és újra megköszönte, de szerintem csak azért, hogy legyen oka megcsókolni egy ilyen helyen. Egy idióta, nem tudok rá mást mondani… - gondoltam, miközben viszonoztam a csókot. Annyira zavarban vagyok, érzem a hátamon az emberek tekintetét… Már csak az kéne, hogy valami homofób ide csörtessen és agyon verjen minket! Óvatosabbnak kéne lennünk…- engedtem el.

- Most meg mi az? – dugta zsebre a kezét. Megráztam a fejem. Nem lényeges, nem akarom elrontani ezt a helyzetet. – Csak nem zavarba ejtettelek? – vigyorodott el önelégülten.

- Ne légy így elszállva – intettem le unottan. – Még egy békától is előbb zavarba jövök! – nevettem fel. Úgy imádom húzni az agyát! Összeszűkítette a szemét, és megingatta a fejét, amolyan „te kis huncut, ezt most megkaptam” stílusba.

Ez után kézen fogott, és körbe-körbe sétálgattunk a parkba mindenféle lényegtelen dolgokról beszélve. Amikor észbe kaptunk már este tíz óra volt, ami annyit jelentet, hogy jól lekéstük a takarodót. De mi nem zavartattuk magunkat, hazafelé is szépen, nyugodtan, nevetgélve sétáltunk, a kollégium ajtajánál pedig egy szenvedélyes csókot váltottunk, búcsúzóképpen.

Hülye egy gyerek, de elviselhető, be kell vallani.