Eliot szemszöge
Elhasznált, mit érthetett ez alatt? Nincs rajtam semmi elhasznált, tökéletes vagyok, jóképű és tehetséges.
Megkérdezni sem tudtam, eltűnt a folyosóról. Gyorsan sétált. Majd következő órán megkérdezem, nem tud elkerülni, elvileg osztálytársak vagyunk, vagy mik. Művészettörténelem óránk lesz. Leültem a rajzterem előtti padra.
Ian Chaster, hm, érdekes egy fickó, és külsőleg sem az utolsó. Igazán jól néz ki. Fekete haja van, ami az égnek van állítva, nagy, mogyoró barna szemei, melyek pár perccel ezelőtt még a dühtől csillogtak. Aszimetrikus arca, melyen erős arcél látható. Egy igazi férfi. Ian Chaster, a legjóképűbb férfi, akivel életemben találkoztam. Vajon hogyhogy nem vettem eddig észre? Biztos a háttérben volt idáig, akár egy szürke kis egérke. Riválisának tart, hát nem aranyos? Sajnos nem, még csak meg sem közelíti a festő, rajz tudományom. Azt sem érdemli meg, hogy riválisának nevezzen. Nem tudom, honnan vette ezt a hülyeséget, de az ő tehetségével soha nem fog legyőzni.
Ian éppen erre sétált, gondolom az óra miatt. Rám nézett, majd dacosan el is rántotta a fejét. A folyosó közepén, tőlem a harmadik padon foglalt helyet.
Mit érthetett az alatt, hogy használt? Óra után rákérdezek.
Hogy én mennyire utálom az osztálytársaimat, és ez kölcsönös — néztem végig az osztályon. Az egyetlen ok, hogy kibírom mellettük, hogy az iskola egy művészeti suli féle.
Imádok festeni, rajzolni, alkotni valamit, ebben az iskolában sok mindent lehet tanulni. Te választod ki, hogy a kötelező óráidon kívül milyen órára mész.
A Fly On The Wings Of Imagination akadémia egy olyan suli, ahol művészetet tanítanak neked. Sok olyan diák próbálkozik beiratkozni, akinek a tehetsége egyelő a nullával. Ugyanis a mai, értelmetlen, gyötrelmes, szörnyű és hitetlen emberek azt hiszik, hogy ha húznak pár ecsetvonást, már alkotnak is valamit. Igen, ez így igaz, csak a különbség az, míg egy művész alkot valami lélegzetelállítót, addig az, aki csak annak mondja magát, valami béna gyerekrajzot készít, amin csak röhögni lehet.
Mindegy. Hál' istennek itt nincs olyan diák, aki ezt gondolná, legalábbis a tudomásom szerint.
Becsengettek. Bementünk a terembe. A tanár késettett, szokás szerint. Előkészítettem a cuccaimat, majd elővettem a rajzfüzetem. Egy hónappal ezelőtt vettem ezt a füzetet, és már a fele be is telt. Briant rajzoltam csak bele fekve, ülve, mosolyogva, dacosan, szomorúan, minden egyes pillantott, ami tetszett, lerajzoltam. Ó — pillantottam arra a rajzra, amit utoljára rajzoltam. — Nincs befejezve.
— Jó napot! — lépett be a tanár úr. — Sajnálom, hogy késtem... — Most gondolkozott azon, mit is találjon ki. — Gyalog kellett jönnöm, mert lefulladt az autóm. — Megint? Ebben az évben ez a tizedik alkalom, hogy lefulladt a kocsija.
Mr. Call annyira késős típus, hogy a hét minden napjára kitalált valamit. Hétfő: anyámat kellett a reptérre vinnem. Kedd: meg kellett főznöm, mert az asszony kórházba került, így nekem kellett a gyerekre vigyázni. Ez hihető is lenne, ha még aznap délután nem a feleségét láttam volna kisétálni az óvodából. Szerda, csütörtök: lerobbant a kocsim. És a péntek a leghihetetlenebb mind közül. A háza előtt megjelent egy öreg nő, aki azt jósolta neki, hogyha siet, akkor egy fekete lyuk beszívja magába, és nem kockáztatott.
— Nyissátok ki a könyvet az ötvenharmadik oldalon! Ma van Gogh életét vesszük.
Remek, azt már tudom, így nem kell odafigyelnem, hanem befejezhetem a rajzolást. Még ha emlékezetből, akkor is befejezem.
Oldalra pillantottam, a padtársam mélységesen próbál figyelni a tananyagra. Biztos sokat készül — néztem a könyvére. Akár egy saláta. Gyűrött, mintha több órán át szorongatta volna a kezében, miközben tanult. Ez a könyv olyan elhasznált.
Elhasznált, mi? Vicces... Nem tudom, hogyan is érthette. Élőlény vagyok, nem egy tárgy, akire azt lehet mondani, hogy használt. Alig vártam az óra végét, hogy kérdőre vonhassam.
Elhasznált, mint... Mint, mi? Egy régi tankönyv, egy ecset, melynek hasznát sem lehet venni, vagy elhasznált, mint egy nő?
Ránéztem Ianre, aki jóval mögöttem ült. Engem figyelt. Találkozott a tekintetünk, majd másfelé pillantott. Hát nem aranyos? Zavarba jött. Vajon mit gondolhat rólam? Bizonyára utál, mint mindenki más Brianen kívül ebben az iskolában.
Nem mer rám nézni, nagyon cuki — haraptam be a számat. — Eldöntöttem, tetszik nekem ez a fickó, kell nekem. Megszerzem magamnak, és nem kell nagyon törnöm magam, jövő hét hétfőn már járni is fogunk. Ian Chaster, vigyázz, mert lecsapok rád!
— Jól van gyerekek, ügyesek voltatok — dicsérte meg az osztályt a tanár. — A legtöbben figyeltettek — nézett rám. — Elmehettek. — Ahogy ezt kimondta, azzal együtt párhuzamosan szólalt meg a csengő.
Itt az idő — gondoltam. — Jaj, ne, vécéznem kell.
Gyorsan elmentem vécére, és mire visszaértem a terembe, egyedül az én cuccom volt már ott, mindenki elment. A füzetem, amiben rajzoltam, le volt dobva a padom szélére. Bárki is lesett bele, legalább arra ügyelt volna, hogy ugyanúgy rakja vissza.
Most kereshetem meg Iant — léptem ki a teremből.
Megvan! A folyosó végén pillantottam meg.
Nem veszthetem szem elől! Most éppen beszélgetett idiótákkal, de ahogy elmentek, én indultam is.
— Csősztök! — köszönt el a haverjaitól.
Itt az idő, indultam el felé. Mikor már majdnem odaértem, az igazgató lépett hozzá. Gyorsan elbújtam, hogy kihallgassam a beszélgetésüket.
— Biztos nem akarsz otthon aludni? — nézett rá az igazgató.
— Biztos, olyan akarok lenni, mint a többi diák. Nem akarom, hogy megtudják, hogy a fiad vagyok.
A fia? Jól hallottam? — léptem közelebb hozzá.
Biztos félre értettem valamit.
— Rendben, akkor majd hétvégén gyere haza, gyermekem — ment el.
Tényleg a fia!
— Szia — köszöntem. — Tudom a kis mocskos titkodat — húztam gúnyos vigyorra a számat.
— Tudod? Dehogy tudod! — legyintett.
— Dehogynem, apád az igazgató.
— Mit akarsz? — hajolt közelebb, hogy más ne hallja.
Normális helyzetben azt mondanám, téged, de most: Most meg kell zsarolnom, ilyen csak egyszer adódik az életben. Lépnem kell.
— Engedd, hogy lefesselek — emeltem meg a mutató ujjammal az állát.
Elhasznált, mit érthetett ez alatt? Nincs rajtam semmi elhasznált, tökéletes vagyok, jóképű és tehetséges.
Megkérdezni sem tudtam, eltűnt a folyosóról. Gyorsan sétált. Majd következő órán megkérdezem, nem tud elkerülni, elvileg osztálytársak vagyunk, vagy mik. Művészettörténelem óránk lesz. Leültem a rajzterem előtti padra.
Ian Chaster, hm, érdekes egy fickó, és külsőleg sem az utolsó. Igazán jól néz ki. Fekete haja van, ami az égnek van állítva, nagy, mogyoró barna szemei, melyek pár perccel ezelőtt még a dühtől csillogtak. Aszimetrikus arca, melyen erős arcél látható. Egy igazi férfi. Ian Chaster, a legjóképűbb férfi, akivel életemben találkoztam. Vajon hogyhogy nem vettem eddig észre? Biztos a háttérben volt idáig, akár egy szürke kis egérke. Riválisának tart, hát nem aranyos? Sajnos nem, még csak meg sem közelíti a festő, rajz tudományom. Azt sem érdemli meg, hogy riválisának nevezzen. Nem tudom, honnan vette ezt a hülyeséget, de az ő tehetségével soha nem fog legyőzni.
Ian éppen erre sétált, gondolom az óra miatt. Rám nézett, majd dacosan el is rántotta a fejét. A folyosó közepén, tőlem a harmadik padon foglalt helyet.
Mit érthetett az alatt, hogy használt? Óra után rákérdezek.
Hogy én mennyire utálom az osztálytársaimat, és ez kölcsönös — néztem végig az osztályon. Az egyetlen ok, hogy kibírom mellettük, hogy az iskola egy művészeti suli féle.
Imádok festeni, rajzolni, alkotni valamit, ebben az iskolában sok mindent lehet tanulni. Te választod ki, hogy a kötelező óráidon kívül milyen órára mész.
A Fly On The Wings Of Imagination akadémia egy olyan suli, ahol művészetet tanítanak neked. Sok olyan diák próbálkozik beiratkozni, akinek a tehetsége egyelő a nullával. Ugyanis a mai, értelmetlen, gyötrelmes, szörnyű és hitetlen emberek azt hiszik, hogy ha húznak pár ecsetvonást, már alkotnak is valamit. Igen, ez így igaz, csak a különbség az, míg egy művész alkot valami lélegzetelállítót, addig az, aki csak annak mondja magát, valami béna gyerekrajzot készít, amin csak röhögni lehet.
Mindegy. Hál' istennek itt nincs olyan diák, aki ezt gondolná, legalábbis a tudomásom szerint.
Becsengettek. Bementünk a terembe. A tanár késettett, szokás szerint. Előkészítettem a cuccaimat, majd elővettem a rajzfüzetem. Egy hónappal ezelőtt vettem ezt a füzetet, és már a fele be is telt. Briant rajzoltam csak bele fekve, ülve, mosolyogva, dacosan, szomorúan, minden egyes pillantott, ami tetszett, lerajzoltam. Ó — pillantottam arra a rajzra, amit utoljára rajzoltam. — Nincs befejezve.
— Jó napot! — lépett be a tanár úr. — Sajnálom, hogy késtem... — Most gondolkozott azon, mit is találjon ki. — Gyalog kellett jönnöm, mert lefulladt az autóm. — Megint? Ebben az évben ez a tizedik alkalom, hogy lefulladt a kocsija.
Mr. Call annyira késős típus, hogy a hét minden napjára kitalált valamit. Hétfő: anyámat kellett a reptérre vinnem. Kedd: meg kellett főznöm, mert az asszony kórházba került, így nekem kellett a gyerekre vigyázni. Ez hihető is lenne, ha még aznap délután nem a feleségét láttam volna kisétálni az óvodából. Szerda, csütörtök: lerobbant a kocsim. És a péntek a leghihetetlenebb mind közül. A háza előtt megjelent egy öreg nő, aki azt jósolta neki, hogyha siet, akkor egy fekete lyuk beszívja magába, és nem kockáztatott.
— Nyissátok ki a könyvet az ötvenharmadik oldalon! Ma van Gogh életét vesszük.
Remek, azt már tudom, így nem kell odafigyelnem, hanem befejezhetem a rajzolást. Még ha emlékezetből, akkor is befejezem.
Oldalra pillantottam, a padtársam mélységesen próbál figyelni a tananyagra. Biztos sokat készül — néztem a könyvére. Akár egy saláta. Gyűrött, mintha több órán át szorongatta volna a kezében, miközben tanult. Ez a könyv olyan elhasznált.
Elhasznált, mi? Vicces... Nem tudom, hogyan is érthette. Élőlény vagyok, nem egy tárgy, akire azt lehet mondani, hogy használt. Alig vártam az óra végét, hogy kérdőre vonhassam.
Elhasznált, mint... Mint, mi? Egy régi tankönyv, egy ecset, melynek hasznát sem lehet venni, vagy elhasznált, mint egy nő?
Ránéztem Ianre, aki jóval mögöttem ült. Engem figyelt. Találkozott a tekintetünk, majd másfelé pillantott. Hát nem aranyos? Zavarba jött. Vajon mit gondolhat rólam? Bizonyára utál, mint mindenki más Brianen kívül ebben az iskolában.
Nem mer rám nézni, nagyon cuki — haraptam be a számat. — Eldöntöttem, tetszik nekem ez a fickó, kell nekem. Megszerzem magamnak, és nem kell nagyon törnöm magam, jövő hét hétfőn már járni is fogunk. Ian Chaster, vigyázz, mert lecsapok rád!
— Jól van gyerekek, ügyesek voltatok — dicsérte meg az osztályt a tanár. — A legtöbben figyeltettek — nézett rám. — Elmehettek. — Ahogy ezt kimondta, azzal együtt párhuzamosan szólalt meg a csengő.
Itt az idő — gondoltam. — Jaj, ne, vécéznem kell.
Gyorsan elmentem vécére, és mire visszaértem a terembe, egyedül az én cuccom volt már ott, mindenki elment. A füzetem, amiben rajzoltam, le volt dobva a padom szélére. Bárki is lesett bele, legalább arra ügyelt volna, hogy ugyanúgy rakja vissza.
Most kereshetem meg Iant — léptem ki a teremből.
Megvan! A folyosó végén pillantottam meg.
Nem veszthetem szem elől! Most éppen beszélgetett idiótákkal, de ahogy elmentek, én indultam is.
— Csősztök! — köszönt el a haverjaitól.
Itt az idő, indultam el felé. Mikor már majdnem odaértem, az igazgató lépett hozzá. Gyorsan elbújtam, hogy kihallgassam a beszélgetésüket.
— Biztos nem akarsz otthon aludni? — nézett rá az igazgató.
— Biztos, olyan akarok lenni, mint a többi diák. Nem akarom, hogy megtudják, hogy a fiad vagyok.
A fia? Jól hallottam? — léptem közelebb hozzá.
Biztos félre értettem valamit.
— Rendben, akkor majd hétvégén gyere haza, gyermekem — ment el.
Tényleg a fia!
— Szia — köszöntem. — Tudom a kis mocskos titkodat — húztam gúnyos vigyorra a számat.
— Tudod? Dehogy tudod! — legyintett.
— Dehogynem, apád az igazgató.
— Mit akarsz? — hajolt közelebb, hogy más ne hallja.
Normális helyzetben azt mondanám, téged, de most: Most meg kell zsarolnom, ilyen csak egyszer adódik az életben. Lépnem kell.
— Engedd, hogy lefesselek — emeltem meg a mutató ujjammal az állát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése