Ian szemszöge
— Eliot, engedj be! — kiáltottam be a szobába. Nem válaszolt, csak egy ajtó kattanást hallottam a zár felől.
Ezt nem hiszem el! Bezárta rám! Teljesen éreztem, ahogy a testemben szétárad a düh.
Gondoltam rá, hogy elkezdem verni az ajtaját, míg nem nyitja ki, de nem akartam itt cirkuszolni, szóval inkább nyugodtan visszatértem a szobámba.
Lepakoltam, majd szétgomboltam az ingem, s hanyatt vágtam magam az ágyon.
Ó, hogy a fene enne meg, mi a bajod? Miért zártad be rám? Uramisten, lehet, azt gondolja rólam, hogy egy gerinctelen vagyok, mert... Miért is? Gőzöm sincs!
Sóhajtva felálltam, majd beballagtam a fürdőbe.
Levettem a már szétgombolt ingem, majd kibújtam a farmeremből és az alsómból, továbbá bementem a tusoló kabinba.
Megengedtem a forró vizet, s nem tettem semmit. Csak álltam a rózsa alatt, s élveztem, ahogy a forró vízcseppek potyognak a hajamra. Már teljesen vizes volt, s így lelapult. A szemembe is ment víz, de attól még nem mozdultam. Nem tudtam mozdulni. Gondolkodnom kellett. Eliotról, rólam, egy szóval rólunk.
Ch, rólunk... Szép szó. Bár, ha ezt egy olyan ember gondolja, akit az koptatott le a legátlátszóbb szöveggel, akit kedvel... Hát, az inkább fájdalmas, mintsem szép szó.
Ó, Eliot mi ütött beléd? Érzel egyáltalán valamit irántam? Biztos, hogy nem! Senki nem viselkedik így azzal, aki tetszik neki. Sőt, annak a kedvében szeretne járni, nem?
Megharagudtál rám? És ha igen, miért? Vagy csak szimplán megutáltál? Nem, nem, nem! Erre még gondolni se merek. Abba kétség nélkül belehalnék.
Ó, istenem — néztem fel a plafonra. — Miért ilyen nehéz ez a szerelmesdi? Vagy csak én gondolom túl?
Ú, basszus! Lehet, hogy rájött, hogy érzek iránta valamit, s mivel ő ezt nem viszonozza, így akar utalni rá. Váá! Ezt nem tudom elviselni... Sóhajtottam egyet, majd megfogtam a rózsát, s végigvezettem a testemen a vizet, majd a rózsa megállapodott ott, ahol a szívemnek kellene lennie.
A melegség teljesen szétáradt a mellkasomban. Pont erre volt szüksége az én kis fagyos szívemnek.
Teljesen beleborzongtam, olyan volt, mintha olvadnék belülről.
Ahj, miért nem mehet minden egyszerűen? Miért kell mindig mindent túlbonyolítani az átlagnál? Egyszerű, mert még ott fent sem akarják, hogy én és Eliot együtt legyünk.
Az isten szerelmére, Ian! Ne légy már ilyen naiv! Ha szeretne, biztos futna utánad! De még a kisujját sem mozdította, hogy tegyen értünk valamit.
Régen nem volt ilyen. Nem volt olyan, hogy én futottam egy lány után, a lányok futottak utánam. Nem féltem, hogy szakít velem(,) és egyedül maradok, mert tudtam, hogy másnap több lány fogja tekergetni előttem a haját, hogy észrevegyem őket.
Sok lány oda volt értem... Vagyis még mindig, szóval nem tudom, hogy miért pont egy fiún rágódok. Hát, persze... Mert Eliotnak muszáj volt olyan irtó cukin néznie rám mindig. Igen, ez mind Eliot hibája.
Persze, ha szeretne... Vagy nem utálna a nem tudom miért. A fenébe is! Én Ian Chaster vagyok, az igazgató fia, szóval mindig mindent megkapok! És ha arról van szó, akkor téged is, Eliot Hunster!
Gyorsan megfürödtem, s kiszálltam a kabinból. Megszárítottam a hajam, majd befésültem. Hihi, de cuki vagyok így, hogy a homlokomba lóg a hajam. Cuki... Mint egy kisfiú... Na, mindegy, jó lesz ez így alváshoz.
A derekamra tekertem egy törülközőt, majd vissza mentem a szobámba. A fiókból kivettem egy bokszert, majd felvettem, s lefeküdtem. De aludni nem tudtam, csak forgolódtam, s olyan hajnali egy felé megállapodtam a plafon bámulásával.
Holnap beszélnem kell vele! Nem bírom ki, hogy nem tudom, mi van vele... Mindegy, most nem fogok rajta rágódni, inkább alszom.
— Jó éjszakát! — fordultam az éjjeli szekrény felé, ahol az Eliotról készült rajzom volt ki rakva. Mondhatnám, hogy azért tettem ki, mert jól sikerült, de akkor hazudnék. Ha egy pálcika emberként sikerült volna, akkor is kirakom, mert ő van rajta.
Fúj, komolyan hánynom kell magamtól! Olyan nyálas vagyok, hogy az már szinte csurog.
Másnap végre péntek volt! Imádtam, de közben utáltam is, mert hat kötelező órám volt.
Első órám testnevelés volt. De minek? Nehogy elhízzunk a sok kreativitástól.
Bementem az öltözőbe, majd pillanatok alatt átöltöztem, s kimentem a folyosóra telefonozni.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a tanár úr szólt, hogy menjünk be a tornaterembe.
Bementem, s beálltam a helyemre. Elöről a harmadik vagyok a tornasorban.
— Rendben, gyerekek, ma párokban fogunk dolgozni. A sorban lévő első személy a sorban lévő utolsóval van egy párban, a második az az utolsó előttivel, s így tovább! — tapsolt kettőt a tanár úr. Gyorsan megnéztem, ki hátulról a harmadik, s szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Eliot volt az.
Odaálltam elé, majd rámosolyodtam, mire ő nagyot sóhajtott, s megforgatta a szemét.
Istenem, mi bajod van?! Ha utálsz, mondd meg kerek perec, és békén hagylak örökre — telt meg könnyel a szemem, ezért gyorsan felnéztem a plafonra, hogy visszafolytsam a sírást.
Ez olyannyira nem menő! Tiszta lányos, ha egy fiú sír! Nem szabad sírnom! Nem szabad!
— Mr. Chaster, jól van? — nyomott egy teniszütőt a kezembe a tanár úr. Ránéztem Eliotra, aki egy labdával és egy ütővel álldogált unottan.
— Soha jobban, tanár úr — mondtam a miszterre se nézve.
— Mehet — fújt egyet a sípjába. Majd Eliot feldobta a labdát, s felém ütötte, én pedig vissza, s ez így ment megszakítás nélkül.
Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki beszélget, vagy nevet egymás ügyetlenségén, vagy egyik meséjén.
De mi... Mi véresen komolyan, s némán játszottunk.
Rendben, itt az esély, hogy megtörjem a csendet.
— Szia. — Semmi válasz.
— Hogy vagy? — Semmi válasz. Ó, most már beszélni sem hajlandó velem, őnagysága?!
Miért utálsz?!
— Eliot, utálsz engem? — fogtam meg a labdát. Eliot nem válaszolt. Semmit nem tett, csak intett a labda felé, hogy folytassuk. De nem akartam folytatni. Nem érdekelt, ha a miszter szól, az sem érdekelt, hogy mindenki minket nézett. Csak az érdekel, hogy válaszoljon.
— Utálsz?! Gyerünk, legyen annyi vér a pucádban, hogy a szemembe mondod! — kiáltottam rá. — Válaszolj! — könyörögtem.
Eliot letette a földre az ütőt, megfordult, ezért rám sem nézve azt mondta:
— Utállak! — Majd kicsengettek, s kiment a teremből. Hát, ezt akartam hallani, nem?! Hát, nagyon nem...
— Eliot, engedj be! — kiáltottam be a szobába. Nem válaszolt, csak egy ajtó kattanást hallottam a zár felől.
Ezt nem hiszem el! Bezárta rám! Teljesen éreztem, ahogy a testemben szétárad a düh.
Gondoltam rá, hogy elkezdem verni az ajtaját, míg nem nyitja ki, de nem akartam itt cirkuszolni, szóval inkább nyugodtan visszatértem a szobámba.
Lepakoltam, majd szétgomboltam az ingem, s hanyatt vágtam magam az ágyon.
Ó, hogy a fene enne meg, mi a bajod? Miért zártad be rám? Uramisten, lehet, azt gondolja rólam, hogy egy gerinctelen vagyok, mert... Miért is? Gőzöm sincs!
Sóhajtva felálltam, majd beballagtam a fürdőbe.
Levettem a már szétgombolt ingem, majd kibújtam a farmeremből és az alsómból, továbbá bementem a tusoló kabinba.
Megengedtem a forró vizet, s nem tettem semmit. Csak álltam a rózsa alatt, s élveztem, ahogy a forró vízcseppek potyognak a hajamra. Már teljesen vizes volt, s így lelapult. A szemembe is ment víz, de attól még nem mozdultam. Nem tudtam mozdulni. Gondolkodnom kellett. Eliotról, rólam, egy szóval rólunk.
Ch, rólunk... Szép szó. Bár, ha ezt egy olyan ember gondolja, akit az koptatott le a legátlátszóbb szöveggel, akit kedvel... Hát, az inkább fájdalmas, mintsem szép szó.
Ó, Eliot mi ütött beléd? Érzel egyáltalán valamit irántam? Biztos, hogy nem! Senki nem viselkedik így azzal, aki tetszik neki. Sőt, annak a kedvében szeretne járni, nem?
Megharagudtál rám? És ha igen, miért? Vagy csak szimplán megutáltál? Nem, nem, nem! Erre még gondolni se merek. Abba kétség nélkül belehalnék.
Ó, istenem — néztem fel a plafonra. — Miért ilyen nehéz ez a szerelmesdi? Vagy csak én gondolom túl?
Ú, basszus! Lehet, hogy rájött, hogy érzek iránta valamit, s mivel ő ezt nem viszonozza, így akar utalni rá. Váá! Ezt nem tudom elviselni... Sóhajtottam egyet, majd megfogtam a rózsát, s végigvezettem a testemen a vizet, majd a rózsa megállapodott ott, ahol a szívemnek kellene lennie.
A melegség teljesen szétáradt a mellkasomban. Pont erre volt szüksége az én kis fagyos szívemnek.
Teljesen beleborzongtam, olyan volt, mintha olvadnék belülről.
Ahj, miért nem mehet minden egyszerűen? Miért kell mindig mindent túlbonyolítani az átlagnál? Egyszerű, mert még ott fent sem akarják, hogy én és Eliot együtt legyünk.
Az isten szerelmére, Ian! Ne légy már ilyen naiv! Ha szeretne, biztos futna utánad! De még a kisujját sem mozdította, hogy tegyen értünk valamit.
Régen nem volt ilyen. Nem volt olyan, hogy én futottam egy lány után, a lányok futottak utánam. Nem féltem, hogy szakít velem(,) és egyedül maradok, mert tudtam, hogy másnap több lány fogja tekergetni előttem a haját, hogy észrevegyem őket.
Sok lány oda volt értem... Vagyis még mindig, szóval nem tudom, hogy miért pont egy fiún rágódok. Hát, persze... Mert Eliotnak muszáj volt olyan irtó cukin néznie rám mindig. Igen, ez mind Eliot hibája.
Persze, ha szeretne... Vagy nem utálna a nem tudom miért. A fenébe is! Én Ian Chaster vagyok, az igazgató fia, szóval mindig mindent megkapok! És ha arról van szó, akkor téged is, Eliot Hunster!
Gyorsan megfürödtem, s kiszálltam a kabinból. Megszárítottam a hajam, majd befésültem. Hihi, de cuki vagyok így, hogy a homlokomba lóg a hajam. Cuki... Mint egy kisfiú... Na, mindegy, jó lesz ez így alváshoz.
A derekamra tekertem egy törülközőt, majd vissza mentem a szobámba. A fiókból kivettem egy bokszert, majd felvettem, s lefeküdtem. De aludni nem tudtam, csak forgolódtam, s olyan hajnali egy felé megállapodtam a plafon bámulásával.
Holnap beszélnem kell vele! Nem bírom ki, hogy nem tudom, mi van vele... Mindegy, most nem fogok rajta rágódni, inkább alszom.
— Jó éjszakát! — fordultam az éjjeli szekrény felé, ahol az Eliotról készült rajzom volt ki rakva. Mondhatnám, hogy azért tettem ki, mert jól sikerült, de akkor hazudnék. Ha egy pálcika emberként sikerült volna, akkor is kirakom, mert ő van rajta.
Fúj, komolyan hánynom kell magamtól! Olyan nyálas vagyok, hogy az már szinte csurog.
Másnap végre péntek volt! Imádtam, de közben utáltam is, mert hat kötelező órám volt.
Első órám testnevelés volt. De minek? Nehogy elhízzunk a sok kreativitástól.
Bementem az öltözőbe, majd pillanatok alatt átöltöztem, s kimentem a folyosóra telefonozni.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a tanár úr szólt, hogy menjünk be a tornaterembe.
Bementem, s beálltam a helyemre. Elöről a harmadik vagyok a tornasorban.
— Rendben, gyerekek, ma párokban fogunk dolgozni. A sorban lévő első személy a sorban lévő utolsóval van egy párban, a második az az utolsó előttivel, s így tovább! — tapsolt kettőt a tanár úr. Gyorsan megnéztem, ki hátulról a harmadik, s szerencsémre vagy szerencsétlenségemre Eliot volt az.
Odaálltam elé, majd rámosolyodtam, mire ő nagyot sóhajtott, s megforgatta a szemét.
Istenem, mi bajod van?! Ha utálsz, mondd meg kerek perec, és békén hagylak örökre — telt meg könnyel a szemem, ezért gyorsan felnéztem a plafonra, hogy visszafolytsam a sírást.
Ez olyannyira nem menő! Tiszta lányos, ha egy fiú sír! Nem szabad sírnom! Nem szabad!
— Mr. Chaster, jól van? — nyomott egy teniszütőt a kezembe a tanár úr. Ránéztem Eliotra, aki egy labdával és egy ütővel álldogált unottan.
— Soha jobban, tanár úr — mondtam a miszterre se nézve.
— Mehet — fújt egyet a sípjába. Majd Eliot feldobta a labdát, s felém ütötte, én pedig vissza, s ez így ment megszakítás nélkül.
Körbenéztem, és láttam, hogy mindenki beszélget, vagy nevet egymás ügyetlenségén, vagy egyik meséjén.
De mi... Mi véresen komolyan, s némán játszottunk.
Rendben, itt az esély, hogy megtörjem a csendet.
— Szia. — Semmi válasz.
— Hogy vagy? — Semmi válasz. Ó, most már beszélni sem hajlandó velem, őnagysága?!
Miért utálsz?!
— Eliot, utálsz engem? — fogtam meg a labdát. Eliot nem válaszolt. Semmit nem tett, csak intett a labda felé, hogy folytassuk. De nem akartam folytatni. Nem érdekelt, ha a miszter szól, az sem érdekelt, hogy mindenki minket nézett. Csak az érdekel, hogy válaszoljon.
— Utálsz?! Gyerünk, legyen annyi vér a pucádban, hogy a szemembe mondod! — kiáltottam rá. — Válaszolj! — könyörögtem.
Eliot letette a földre az ütőt, megfordult, ezért rám sem nézve azt mondta:
— Utállak! — Majd kicsengettek, s kiment a teremből. Hát, ezt akartam hallani, nem?! Hát, nagyon nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése