Eliot szemszöge
Kopogtak. Letettem a művészettörténet könyvemet,
odasétáltam az ajtóhoz, és kinyitottam. Az ajtó előtt nem állt senki, csak egy
csokor vörös rózsa hevert. Kinéztem, de nem láttam senkit. Felemeltem a
csokrot, amikor észrevettem egy üzenet kártyát beletűzve. Kivettem a
kártyát, majd elkezdtem olvasni: Eliot, sajnálom, hibáztam, és, ha egy kicsit
is szeretsz, kérlek, bocsáss meg!
Bye: Ian.
Ian, Ian, Ian - ingattam a fejem, miközben a rózsákat szaglásztam. Azt hiszed, hogy egy kis kedvesség, és azonnal letérdelek eléd? Szépek a rózsák, sajnálom, hogy meg kell válnom tőlük. A csokorral a kezembe indultam el a suliba, kerestem valakit. Valakit, aki megérdemelné ezeket a csodákat.
A lépcső fordulójánál megpillantottam Haleyt. Egy osztálytársam. Tavaly ő volt az egyetlen, aki az első pár hónapban hozzám szólt, és nem törődött a pletykákkal, miszerint egy nagyképű, fennhéjázó srác vagyok. Igaz, tavaly óta nem is beszéltünk, de akkor is megérdemel ennyit, köszönés képen. Odanyújtottam a rózsa csokrot, majd mielőtt megszólalhatott volna közbe vágtam.
- Ne értsd félre, nem tetszel, csak köszönet képen - néztem oldalra -, velem ellentétben, te megérdemled.
Nem kérdezett semmit, csak elvette, és mosolygott. Elköszöntem tőle, majd megindultam rajz órára. Valami meg magyarázhatatlan módon a tanár úr előbb beért az órára. Leültem, nem törődve azzal, hogy elkéstem. Elővettem a cuccom, és hallgattam tovább a tanár magyarázását. Hát, ennyi - gondoltam magamban. Minden olyan, mint rég. Egyedül vagyok, újra. De mégis, mért érdekel ez engem? Nélküle is megvoltam, s ezután is megleszek. Ott van nekem Brian, bár ő valami oknál fogva utál. Nem baj, jó nekem egyedül is. Az elmúlt két hét szép volt. Ahj, mért tette ezt? Ha már nem kellettem neki, akkor mért nem mondta meg?
Te idióta, barom - fordultam hátra, hogy ránézhessek. A fejét a padra hajtva aludt. Szerencséje van, hogy az apja az igazgató, különben már régesrég megbukott volna. Körbe néztem, mindenki lelkesen írta, amit a tanár magyarázott. Bárcsak én is hallanám a hangokat a szájából, de így olyan, mintha, csak tátogna! Most a saját kis világomban vagyok. Vajon, Keith elmondana nekem mindent, amit csak tudni akarok? Majd megkérdem tőle, csak félek... Megrúgtam, lehet, hogy behúzna nekem, vagy valami.
Kinyitottam a rajzfüzetem, majd elkezdtem rajzolni. Egy kezet. Szeretek kezet rajzolni, jó gyakorlás. Segíti a kézügyességemet. Mindig rá fér az emberre a fejlődés. Ez az, mostantól az összes szabadidőmet, gyakorlásra, és a fejlődéssel töltöm. Újra ugyanazokra a dolgokra figyelhetek, mint azelőtt, mielőtt megismertem volna Iant. Festhetek, rajzolhatok, gyakorolhatok agyagozásra, tanulhatok anatómiát, és művészettörténetet, és igyekezni senkihez nem szólni. Igen, ezek a dolgok, amiért érdemes élni, magától a gondolat, hogy meghúzom az első ecsetvonást, majd a végén, valami csoda tárul elém. Boldoggá tesz, s megnyugtat. Hiszen, mi is lehet kifejezőbb, őszintébb a művészetnél? Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz a magány, sőt elég elviselhető érzés. Elvégre a legnagyobb festők is magányosan éltek. Egész életűket a művészetnek szentelték.
- Eliot - bökte meg a hátam valaki, aki ki zökkentett a kisvilágomból.
- Hm? - néztem fel, ha jól láttam, Keith az. Mit keres ő itt? Ő is az osztályunkba jár? Jaj, Eliot, jobban kéne figyelned az osztálytársaidra, hogy mégis kicsodák, vagy micsodák. Körbenéztem, s a terem üres volt. Kicsengettek volna? Mindegy is, most az érdekel, mit akar ez az Iant ágyba dugdosos alak. Érdeklődve néztem rá. - Mond! - utasítottam. Nekem még órára kell mennem, nem hagyhatom, hogy feltartson.
- Ianről van szó... - nézett rám aggódva.
- Mi van vele? - kérdeztem közömbösen, miközben összepakoltam a cuccom
- Napok óta olyan fura, szomorú, és nem mosolyog.
- Hm - indultam ki a teremből -, mi van akkor? Mindenkinek van rossz időszaka - mondtam rá se nézve. Mi ebben olyan nagy cucc? Amúgy is, Ian állandóan gyötri magát értelmetlen dolgokon. - Aggódsz érte? - néztem rá fél szemmel.
- Kicsit - vallotta be, miközben közelebb lépett -, de csak azért, mert én tehetek róla. Miattam olyan szomorú!
Erre most mit mondjak? Mit akar ezzel? Nem fogom se őt, se Iant megsajnálni. Élvezték egymás társaságát? Hát, akkor most is élvezzék!
Bye: Ian.
Ian, Ian, Ian - ingattam a fejem, miközben a rózsákat szaglásztam. Azt hiszed, hogy egy kis kedvesség, és azonnal letérdelek eléd? Szépek a rózsák, sajnálom, hogy meg kell válnom tőlük. A csokorral a kezembe indultam el a suliba, kerestem valakit. Valakit, aki megérdemelné ezeket a csodákat.
A lépcső fordulójánál megpillantottam Haleyt. Egy osztálytársam. Tavaly ő volt az egyetlen, aki az első pár hónapban hozzám szólt, és nem törődött a pletykákkal, miszerint egy nagyképű, fennhéjázó srác vagyok. Igaz, tavaly óta nem is beszéltünk, de akkor is megérdemel ennyit, köszönés képen. Odanyújtottam a rózsa csokrot, majd mielőtt megszólalhatott volna közbe vágtam.
- Ne értsd félre, nem tetszel, csak köszönet képen - néztem oldalra -, velem ellentétben, te megérdemled.
Nem kérdezett semmit, csak elvette, és mosolygott. Elköszöntem tőle, majd megindultam rajz órára. Valami meg magyarázhatatlan módon a tanár úr előbb beért az órára. Leültem, nem törődve azzal, hogy elkéstem. Elővettem a cuccom, és hallgattam tovább a tanár magyarázását. Hát, ennyi - gondoltam magamban. Minden olyan, mint rég. Egyedül vagyok, újra. De mégis, mért érdekel ez engem? Nélküle is megvoltam, s ezután is megleszek. Ott van nekem Brian, bár ő valami oknál fogva utál. Nem baj, jó nekem egyedül is. Az elmúlt két hét szép volt. Ahj, mért tette ezt? Ha már nem kellettem neki, akkor mért nem mondta meg?
Te idióta, barom - fordultam hátra, hogy ránézhessek. A fejét a padra hajtva aludt. Szerencséje van, hogy az apja az igazgató, különben már régesrég megbukott volna. Körbe néztem, mindenki lelkesen írta, amit a tanár magyarázott. Bárcsak én is hallanám a hangokat a szájából, de így olyan, mintha, csak tátogna! Most a saját kis világomban vagyok. Vajon, Keith elmondana nekem mindent, amit csak tudni akarok? Majd megkérdem tőle, csak félek... Megrúgtam, lehet, hogy behúzna nekem, vagy valami.
Kinyitottam a rajzfüzetem, majd elkezdtem rajzolni. Egy kezet. Szeretek kezet rajzolni, jó gyakorlás. Segíti a kézügyességemet. Mindig rá fér az emberre a fejlődés. Ez az, mostantól az összes szabadidőmet, gyakorlásra, és a fejlődéssel töltöm. Újra ugyanazokra a dolgokra figyelhetek, mint azelőtt, mielőtt megismertem volna Iant. Festhetek, rajzolhatok, gyakorolhatok agyagozásra, tanulhatok anatómiát, és művészettörténetet, és igyekezni senkihez nem szólni. Igen, ezek a dolgok, amiért érdemes élni, magától a gondolat, hogy meghúzom az első ecsetvonást, majd a végén, valami csoda tárul elém. Boldoggá tesz, s megnyugtat. Hiszen, mi is lehet kifejezőbb, őszintébb a művészetnél? Ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz a magány, sőt elég elviselhető érzés. Elvégre a legnagyobb festők is magányosan éltek. Egész életűket a művészetnek szentelték.
- Eliot - bökte meg a hátam valaki, aki ki zökkentett a kisvilágomból.
- Hm? - néztem fel, ha jól láttam, Keith az. Mit keres ő itt? Ő is az osztályunkba jár? Jaj, Eliot, jobban kéne figyelned az osztálytársaidra, hogy mégis kicsodák, vagy micsodák. Körbenéztem, s a terem üres volt. Kicsengettek volna? Mindegy is, most az érdekel, mit akar ez az Iant ágyba dugdosos alak. Érdeklődve néztem rá. - Mond! - utasítottam. Nekem még órára kell mennem, nem hagyhatom, hogy feltartson.
- Ianről van szó... - nézett rám aggódva.
- Mi van vele? - kérdeztem közömbösen, miközben összepakoltam a cuccom
- Napok óta olyan fura, szomorú, és nem mosolyog.
- Hm - indultam ki a teremből -, mi van akkor? Mindenkinek van rossz időszaka - mondtam rá se nézve. Mi ebben olyan nagy cucc? Amúgy is, Ian állandóan gyötri magát értelmetlen dolgokon. - Aggódsz érte? - néztem rá fél szemmel.
- Kicsit - vallotta be, miközben közelebb lépett -, de csak azért, mert én tehetek róla. Miattam olyan szomorú!
Erre most mit mondjak? Mit akar ezzel? Nem fogom se őt, se Iant megsajnálni. Élvezték egymás társaságát? Hát, akkor most is élvezzék!
- Nem csak a te hibád, Ianné is - néztem rá, komolyan, s mogorván, majd fogtam magam, és elsétáltam.
Legyenek együtt boldogok! Áldásom rájuk. Mi a fenének jött oda hozzám az a töpszli!? Idegesítő, aggódik érte... Jaj, Ian olyan szomorú, ilyen szomorú. Annyira bántsa, menjen csókolgassa agyon!
- Eliot - szólított meg valaki a folyosó másik végéből.
Ki az? - hunyorogtam, majd rájöttem, hogy Ian az! Nem akarok találkozni vele! Elindult felém. Azt már nem, hapsikám - megfordultam, s felfutottam a lépcsőn. Felmentem a második emeletre, megvártam, míg becsengettek, majd elindultam órára. Szerencsémre nem jött utánam, egyszerűen visszasétált vizuális alapismeretekre. Ahj, nekem is be kell oda mennem! Egy perc, és kezdődik az óra. Mindegy is. Odamegyek, s nem törődöm az exemmel, ennyi nem olyan nagydolog. De mégsem tudtam meg mozdulni mindaddig, míg Mrs.Darly nem koccantatta meg a vállam, hogy indulás órára. Nagy nehezen bementem a terembe, leültem, és ránéztem Ianre, aki éppen beszélgetett a haverjaival.
- Üljetek le! - csukta be az ajtót Mrs.Darly.
- Pszt! - pisszegett nekem valaki a hátam mögül. Ki az, aki nem hagy órán sem békén? Hátra néztem, és Keith mosolygott rám. Óh, szóval tényleg egy osztályba járunk. Mióta?
- Mit akarsz? Ha Ian lelki állapotáról szeretnél beszélni, megadom a pszichológusom számát - vettem ki egy névjegykártyát a pénztárcámból. Röhögve elvette, majd egy levelet nyújtott cserébe. A levél egyszerűen össze volt hajtva. Átlagosan fehér színe volt, semmi extra.
- Ez mi?
- Levél - mosolyodott el még jobban. - Kíváncsi vagy, hogy kitől?
- Hmmm - kezdtem el gondolkodni -, attól függ, ha ez egy hivatalos levél, akkor igen. De, ha ezt egy diáktársunk írta, szerelmes levélnek, akkor nem. Már a levél külsejéből meg tudom állapítani, hogy, aki írta az egy ultra unalmas fickó lehet.
- Mér'? - akadt ki Keith. - Lehet, hogy egy hihetetlenül tehetséges és kreatív emberke írta. A külseje alapján nem ítélheted el! Amúgy is, Ian írta.
Szóval Ian, mi? Még mindig nem adta fel? Fura - néztem rá a levélre - olyan egyszerű. Ha tényleg Ian írta volna, biztos vagyok benne, hogy túlcsicsázta volna, és kifejtette volna a szerelmes gondolatait legalább öt oldalon keresztül. De, ha nem Ian írta, akkor ki? Félve kinyitottam a levelet, majd elkezdtem olvasni a pad alatt. Már csak az kéne, hogy elvegyék, vagy Mrs. Darlyhoz híven felolvastassa az egészet.
" Drága, Eliot!
Ó, szívem csücske, akárhányszor meglátlak, hőmérsékletem felszalad, s kiáltok utánad: Eliot! Eliot, drága szerelmem!
De mégis, mióta megcsaltalak a jóképű Keithel, kerülsz engem. Azt akarom, hogy megbocsáss! Szeretlek, a világ legszebb szava, s ezt neked mondhatom csak.
S, hogy mit érzek irántad, ezt egy kis versecskébe foglaltam:
Óh, drága hercegem, hogy bocsátanál meg.
Vétkeztem, s ezt vállalom érted.
Kérlek, szeress újra engem!
Szeretlek, szeretem a tehetséged, hogy lelkesedéssel festesz meg mindent. Pillanatok alatt csodát művelsz. Mindenbe meglátod a szépet, mire csak kevés ember képes. S ezért szeretlek oly' annyira téged.
Ha egy kicsit is meghatottak, eme szavak, gyere órák után a tanműhely mögé, ott várlak téged.
Mélységesen ölel téged, a te drága szerelmed.
Puszi Ian, de ha nem jó a puszi, akkor pacsi. "
Bárki is írta ezt a levelet, bár van egy sejtésem, hogy ki, nagyobb idióta, mint gondoltam.
Hányok ettől a levéltől. Mit tervez ez a gyogyós? Azért Ian nem ennyire nyálgép. Mindegy. Órák után elmegyek a találkozó helyre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése