Ian szemszöge
Le akar festeni? Ezt komolyan mondja? Aztán minek? Oké, biztos észre vette, hogy túl tökéletes vagyok, ezért tesztelni akarja a tudását. Oké, nem bánom. Végül is, mit vesztek?
— Oké — egyeztem bele, majd felegyenesedtem, mert igencsak kezdett intim lenni ez a helyzet, ha fogja az állam.
— Akkor órák után gyere a szobámba — fordult sarkon, s elment.
Nem hiszem, hogy a szobája lenne a megfelelő hely erre, de oké...
Órák után ahogy megbeszéltük, elmentem Eliot szobájába. Sóhajtva bekopogtam, majd mivel nem jött válasz, benyitottam.
— Nem mondtam, hogy bejöhetsz — lökött ki egyből. Jól láttam, hogy fura öregekről voltak kiakasztva képei?
Türelmesen vártam, míg az el nem fogyott, ezért bekukucskáltam a kulcslyukon.
Nincs rajta póló... Hehe, de vézna! Gyúrhatna egy kicsit.
Elővett egy elhasznált pólót, s felvette, utána összerakta az ágyát, majd bedobálta a kosárba a szennyest. Hm, szóval takarít, hát nem aranyos? Egyáltalán nem... Hupsz, jön erre.
Gyorsan felálltam, s mosolyogva vártam, míg kinyitja.
Lassan kinyílt az ajtó, én pedig bementem. A szobája falára különböző tájakat, növényeket festett — ami szigorúan tilos —, s asszem' azok az öregek a képeken, azok valamikor festők voltak, vagy mik. Nem nagyon tudom, a művészettörténelmet át szoktam aludni.
Unottan ránéztem Eliotra, aki épp azt mérte be, hogy milyen szögből fessen le.
— Tudod, ezt — mutattam a falra — elmondhatnám apámnak. — Lehet így nem fog lefesteni.
— De nem teszed, mert akkor csökkenne a ,,népszerűséged". — Az utolsó szót idézőjelbe tette az ujjaival. Nekem igenis van népszerűségem. Őneki nincs inkább... Hiszen senki nem szereti. Jó, ez bunkón hangzott.
— Miért csináltál így?! — utánoztam le a tettét.
— Mert ha tényleg olyan népszerű lennél, akkor észrevettelek volna. — Talán azért nem vettél észre, mert csak a kis önző világoddal voltál elfoglalva... — De a kérdés most az, hogy mi az, hogy elhasznált?! — háborodott fel teljesen. Még mindig itt tart? Azt kábé két órája mondtam, de ha ennyire izgatja, akkor elmondom neki.
Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam. Miért is elhasznált? Ja, mert... Mert már annyi férfival volt, és kétlem, hogy ő volt felül.
— Mert... Olyan vagy, mint egy ecset. Vékony és elhasznált. — Olyan szánalmas vagyok. Nem vagyok képes megmondani a szemébe. Szánalmas dög vagyok. — Idefigyelj. Igazából azért gondolom, hogy elhasznált vagy, mert... — Itt belém szorult a szó. Gyerünk, Ian! Menni fog! — Mert sok férfival lefeküdtél a pletykák szerint — csuklott el a hangom. Tessék, most boldog vagy? Kimondtam... Olyan bunkónak éreztem magam. Éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebb, s vörösebb lesz.
Először csak értetlenül nézett, majd lusta mosolyra húzta a száját.
— Értem, akkor kezdjük?
Bólintottam, majd ráültem a székre, amit a vászon elé helyezett.
Ő megfogta a festékeit meg az ecseteit, s odavándorolt a vászon mögé. — Add a pólód! — utasított. Ennek elment a józan esze, ha azt hiszi, leveszem egy meleg előtt a pólóm.
Hevesen tiltakoztam, de nem volt értelme. Odajött, s lerántotta rólam a pólót.
Nehezen rájöttem, hogy amíg én itt ülök, s amíg ő ott fest, addig nem fog rám mászni. Mit félek egyáltalán? Lehet, sőt, biztos, hogy nem kellek neki.
— Húzd ki magad, s egyenesen nézz rám! — utasított. Megtettem, amit kért, mert nem lett volna szerencsés még ezen is veszekedni, ha ma még aludni akarok.
Meghúzta az első ecsetvonást. Egyszerűen olyan komoly arckifejezéssel tud festeni, hogy az valami hihetetlen. Biztos nagyon jó lesz. Apám helyében én sem gondolkodtam volna, hogy felvegyem–e.
Olyan aranyos, miközben egyik pillanatban engem néz, másik pillanatban pedig újabb vonást ejt a vásznon. Mi?! Ian, tudod, hogy mit gondoltál most?! Felfogtad a gondolatod súlyát?! Egy fiú nem tart aranyosnak egy fiút! Tényleg, Eliot nem is aranyos! Inkább csak csodálom, s ezért gondoltam, hogy aranyos. Hú, egy nyolcszáz tonnás szikla esett le a szívemről.
Lehet, hogy a riválisom, de attól még csodálatosnak tarthatom a műveit, nem?
Megvan! Tuti csak azért fest le, hogy villogjon a tehetségével. De amint lefest, én megkérem, hogy hadd rajzoljam le! Így nem fog legyőzni.
Két óra múlva végzett is.
— Kész — lépett el a vászontól boldogan. Gyorsan felálltam, s odaszaladtam megnézni. A lélegzetem teljesen abbamarad, s a szám elnyílt. ,,Ez bámulatos."
— Ez csodaszép, Eliot — mondtam még mindig elámulva. Most egyszerűen akármennyire is utáltam magam emiatt, de nem tudtam hazudni. Gyönyörű lett. Elképesztő! Nem is találtam rá a megfelelő szavakat, mert nincs is! Egyszerűen csodálatos. Lélegzetelállító.
— Köszönöm — mondta önelégült vigyorral, mikor észrevettem, hogy az az átkozott rózsa ott volt az arcán. ,,Még mindig nőies."
— Szedd már le! — vettem elő a zsebemből egy zsebkendőt, s elkezdtem törölgetni az arcát, de elhúzódott. — Az isten szerelmére, olyan nőies! — próbáltam odaférkőzni az arcához, de mindig ellökött.
— Nem is! Igazán gyönyörű vagyok benne! — kiáltotta, miközben futott előlem. Kábé negyed órája kergettem, mikor meguntam, s rávetettem magam.
,,Je, győzelem lesz!"
— Ian, szállj le rólam — mondta nyugodt hangon, de érezhető volt benne, hogy kellemetlen neki a helyzet. Feltápászkodtam, majd felsegítettem őt is. — Te teljesen megbolondultál! Nem adom a rózsám! — S kezdődött elölről. Komolyan mondom, ezzel ment el az egész délutánom, s mind hiába. Eliot nem enyhült. Továbbra is erősködött, hogy neki nagyon is jól áll az a nyomorult rózsa.
— Eliot, elfáradtam — feküdtem le az ágyára.
— Én is — huppant le mellém, majd felém fordította a fejét. Tök jól állt neki ez a póz. S azok a gyönyörű kék szemek. Ölni is tudnék azért, hogy olyan szemeim legyenek, s nem ilyen unalmas barna.
Lefeküdt mellém, s még mindig engem nézett, ezért én is ránéztem. Rendesen elvesztem a tekintetében.
Ó, de helyes, te drága jó istenem! A szemei gyönyörűek, az orra aranyos, s a szája... Olyan puha lehet — haraptam bele a saját ajkamba. Úgy megérinteném, úgy megcsókolnám, s ami a legrosszabb: úgy kívánom.
Fúj — ráztam meg a fejem. Nem kívánhatom, ő fiú!
Egynemű lény velem!
Ó, te barom, hogy tudod kiváltani belőlem ezt a kétes érzést?! Ha a közelében vagyok úgy megrémülők, hogy nem mondok e badarságot. Ilyet még egy lány közelében sem éreztem, nemhogy egy férfiéba.
— Eliot, hadd próbáljam lerajzolni az arcod! — csúszott ki a számon. Mi a fene ütött belém?! Tök béna lesz, s ki fog gúnyolni, s ha megteszi, akkor egy világ omlik össze bennem...
Nem baj, minden tudásom bele fogom vetni ebbe a rajzba!
— Rendben — vonta meg a vállát. S megengedte. Felálltam, odamentem a táskámhoz, elővettem a rajzfüzetem meg egy ceruzát, majd leültem vele szemben.
— Öhm... Vágj komor arcot, oké? — kérdeztem bizonytalanul. Bólintott, s megtette, amit kértem.
Rápillantottam az órámra, nyolc óra harminc percet mutatott. Ma itt alszom, nevettem el magam.
Először megnéztem alaposan a fej alakját, majd elkezdtem vázlatot készíteni.
Olyan ideges voltam. Olyan hevesen vert a szívem, hogy attól tartottam, ki fog ugrani.
Talán... Nem! Az ki van zárva! Nem lehetek szerelmes Eliotba. Nem...
Ó, persze, hogy nem.
,,Kész a vázlat. Most finomítok." Rápillantottam, s még mindig ugyanolyan arckifejezéssel nézett engem.
Úgy hozzáérnék! Bárcsak megtehetném!
Fél tizenegyre végeztem. Mikor végeztem, félve ránéztem Eliotra, majd újra a rajzomra.
A mellkasom teljesen összeszorult. ,,Sikerült. Ez életem eddigi legjobb rajza. Vajon tetszik, majd neki?"
— Na, milyen? — nyújtottam felé félve a rajzfüzetem.
Elvette, majd alaposan megnézte.
— Jobb lett, mint vártam — mosolygott rám. — Látod, tudsz te, ha akarsz. Ha így folytatod, talán lehetsz a riválisom.
Pfú, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Tetszik neki! Olyan boldog vagyok.
A szavai hallatán fülig húzódott a mosolyom.
,,Te kis nyavadék, tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyen tőle az ember."
— Köszönöm szépen! Örülök, ha tetszik — mondtam mosolyogva.
— Azt látom — adta vissza a füzetem.
— Megyek — fogtam meg a táskám. Eliot kikísért, majd jó éjszakát kívánt, még utoljára elmondta, hogy nem lett rossz a rajzom.
Szinte osonva mentem a folyosón, mert már elmúlt takarodó.
Olyan aranyos volt, ahogy azt mondta, lehetek a riválisa. Nem mondhatom rá, hogy aranyos! Fogd már fel, Ian.
Nem, nem szabad tagadnom... Egyszerűen sikerült belehabarodnom egy fiúba!
Le akar festeni? Ezt komolyan mondja? Aztán minek? Oké, biztos észre vette, hogy túl tökéletes vagyok, ezért tesztelni akarja a tudását. Oké, nem bánom. Végül is, mit vesztek?
— Oké — egyeztem bele, majd felegyenesedtem, mert igencsak kezdett intim lenni ez a helyzet, ha fogja az állam.
— Akkor órák után gyere a szobámba — fordult sarkon, s elment.
Nem hiszem, hogy a szobája lenne a megfelelő hely erre, de oké...
Órák után ahogy megbeszéltük, elmentem Eliot szobájába. Sóhajtva bekopogtam, majd mivel nem jött válasz, benyitottam.
— Nem mondtam, hogy bejöhetsz — lökött ki egyből. Jól láttam, hogy fura öregekről voltak kiakasztva képei?
Türelmesen vártam, míg az el nem fogyott, ezért bekukucskáltam a kulcslyukon.
Nincs rajta póló... Hehe, de vézna! Gyúrhatna egy kicsit.
Elővett egy elhasznált pólót, s felvette, utána összerakta az ágyát, majd bedobálta a kosárba a szennyest. Hm, szóval takarít, hát nem aranyos? Egyáltalán nem... Hupsz, jön erre.
Gyorsan felálltam, s mosolyogva vártam, míg kinyitja.
Lassan kinyílt az ajtó, én pedig bementem. A szobája falára különböző tájakat, növényeket festett — ami szigorúan tilos —, s asszem' azok az öregek a képeken, azok valamikor festők voltak, vagy mik. Nem nagyon tudom, a művészettörténelmet át szoktam aludni.
Unottan ránéztem Eliotra, aki épp azt mérte be, hogy milyen szögből fessen le.
— Tudod, ezt — mutattam a falra — elmondhatnám apámnak. — Lehet így nem fog lefesteni.
— De nem teszed, mert akkor csökkenne a ,,népszerűséged". — Az utolsó szót idézőjelbe tette az ujjaival. Nekem igenis van népszerűségem. Őneki nincs inkább... Hiszen senki nem szereti. Jó, ez bunkón hangzott.
— Miért csináltál így?! — utánoztam le a tettét.
— Mert ha tényleg olyan népszerű lennél, akkor észrevettelek volna. — Talán azért nem vettél észre, mert csak a kis önző világoddal voltál elfoglalva... — De a kérdés most az, hogy mi az, hogy elhasznált?! — háborodott fel teljesen. Még mindig itt tart? Azt kábé két órája mondtam, de ha ennyire izgatja, akkor elmondom neki.
Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam. Miért is elhasznált? Ja, mert... Mert már annyi férfival volt, és kétlem, hogy ő volt felül.
— Mert... Olyan vagy, mint egy ecset. Vékony és elhasznált. — Olyan szánalmas vagyok. Nem vagyok képes megmondani a szemébe. Szánalmas dög vagyok. — Idefigyelj. Igazából azért gondolom, hogy elhasznált vagy, mert... — Itt belém szorult a szó. Gyerünk, Ian! Menni fog! — Mert sok férfival lefeküdtél a pletykák szerint — csuklott el a hangom. Tessék, most boldog vagy? Kimondtam... Olyan bunkónak éreztem magam. Éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebb, s vörösebb lesz.
Először csak értetlenül nézett, majd lusta mosolyra húzta a száját.
— Értem, akkor kezdjük?
Bólintottam, majd ráültem a székre, amit a vászon elé helyezett.
Ő megfogta a festékeit meg az ecseteit, s odavándorolt a vászon mögé. — Add a pólód! — utasított. Ennek elment a józan esze, ha azt hiszi, leveszem egy meleg előtt a pólóm.
Hevesen tiltakoztam, de nem volt értelme. Odajött, s lerántotta rólam a pólót.
Nehezen rájöttem, hogy amíg én itt ülök, s amíg ő ott fest, addig nem fog rám mászni. Mit félek egyáltalán? Lehet, sőt, biztos, hogy nem kellek neki.
— Húzd ki magad, s egyenesen nézz rám! — utasított. Megtettem, amit kért, mert nem lett volna szerencsés még ezen is veszekedni, ha ma még aludni akarok.
Meghúzta az első ecsetvonást. Egyszerűen olyan komoly arckifejezéssel tud festeni, hogy az valami hihetetlen. Biztos nagyon jó lesz. Apám helyében én sem gondolkodtam volna, hogy felvegyem–e.
Olyan aranyos, miközben egyik pillanatban engem néz, másik pillanatban pedig újabb vonást ejt a vásznon. Mi?! Ian, tudod, hogy mit gondoltál most?! Felfogtad a gondolatod súlyát?! Egy fiú nem tart aranyosnak egy fiút! Tényleg, Eliot nem is aranyos! Inkább csak csodálom, s ezért gondoltam, hogy aranyos. Hú, egy nyolcszáz tonnás szikla esett le a szívemről.
Lehet, hogy a riválisom, de attól még csodálatosnak tarthatom a műveit, nem?
Megvan! Tuti csak azért fest le, hogy villogjon a tehetségével. De amint lefest, én megkérem, hogy hadd rajzoljam le! Így nem fog legyőzni.
Két óra múlva végzett is.
— Kész — lépett el a vászontól boldogan. Gyorsan felálltam, s odaszaladtam megnézni. A lélegzetem teljesen abbamarad, s a szám elnyílt. ,,Ez bámulatos."
— Ez csodaszép, Eliot — mondtam még mindig elámulva. Most egyszerűen akármennyire is utáltam magam emiatt, de nem tudtam hazudni. Gyönyörű lett. Elképesztő! Nem is találtam rá a megfelelő szavakat, mert nincs is! Egyszerűen csodálatos. Lélegzetelállító.
— Köszönöm — mondta önelégült vigyorral, mikor észrevettem, hogy az az átkozott rózsa ott volt az arcán. ,,Még mindig nőies."
— Szedd már le! — vettem elő a zsebemből egy zsebkendőt, s elkezdtem törölgetni az arcát, de elhúzódott. — Az isten szerelmére, olyan nőies! — próbáltam odaférkőzni az arcához, de mindig ellökött.
— Nem is! Igazán gyönyörű vagyok benne! — kiáltotta, miközben futott előlem. Kábé negyed órája kergettem, mikor meguntam, s rávetettem magam.
,,Je, győzelem lesz!"
— Ian, szállj le rólam — mondta nyugodt hangon, de érezhető volt benne, hogy kellemetlen neki a helyzet. Feltápászkodtam, majd felsegítettem őt is. — Te teljesen megbolondultál! Nem adom a rózsám! — S kezdődött elölről. Komolyan mondom, ezzel ment el az egész délutánom, s mind hiába. Eliot nem enyhült. Továbbra is erősködött, hogy neki nagyon is jól áll az a nyomorult rózsa.
— Eliot, elfáradtam — feküdtem le az ágyára.
— Én is — huppant le mellém, majd felém fordította a fejét. Tök jól állt neki ez a póz. S azok a gyönyörű kék szemek. Ölni is tudnék azért, hogy olyan szemeim legyenek, s nem ilyen unalmas barna.
Lefeküdt mellém, s még mindig engem nézett, ezért én is ránéztem. Rendesen elvesztem a tekintetében.
Ó, de helyes, te drága jó istenem! A szemei gyönyörűek, az orra aranyos, s a szája... Olyan puha lehet — haraptam bele a saját ajkamba. Úgy megérinteném, úgy megcsókolnám, s ami a legrosszabb: úgy kívánom.
Fúj — ráztam meg a fejem. Nem kívánhatom, ő fiú!
Egynemű lény velem!
Ó, te barom, hogy tudod kiváltani belőlem ezt a kétes érzést?! Ha a közelében vagyok úgy megrémülők, hogy nem mondok e badarságot. Ilyet még egy lány közelében sem éreztem, nemhogy egy férfiéba.
— Eliot, hadd próbáljam lerajzolni az arcod! — csúszott ki a számon. Mi a fene ütött belém?! Tök béna lesz, s ki fog gúnyolni, s ha megteszi, akkor egy világ omlik össze bennem...
Nem baj, minden tudásom bele fogom vetni ebbe a rajzba!
— Rendben — vonta meg a vállát. S megengedte. Felálltam, odamentem a táskámhoz, elővettem a rajzfüzetem meg egy ceruzát, majd leültem vele szemben.
— Öhm... Vágj komor arcot, oké? — kérdeztem bizonytalanul. Bólintott, s megtette, amit kértem.
Rápillantottam az órámra, nyolc óra harminc percet mutatott. Ma itt alszom, nevettem el magam.
Először megnéztem alaposan a fej alakját, majd elkezdtem vázlatot készíteni.
Olyan ideges voltam. Olyan hevesen vert a szívem, hogy attól tartottam, ki fog ugrani.
Talán... Nem! Az ki van zárva! Nem lehetek szerelmes Eliotba. Nem...
Ó, persze, hogy nem.
,,Kész a vázlat. Most finomítok." Rápillantottam, s még mindig ugyanolyan arckifejezéssel nézett engem.
Úgy hozzáérnék! Bárcsak megtehetném!
Fél tizenegyre végeztem. Mikor végeztem, félve ránéztem Eliotra, majd újra a rajzomra.
A mellkasom teljesen összeszorult. ,,Sikerült. Ez életem eddigi legjobb rajza. Vajon tetszik, majd neki?"
— Na, milyen? — nyújtottam felé félve a rajzfüzetem.
Elvette, majd alaposan megnézte.
— Jobb lett, mint vártam — mosolygott rám. — Látod, tudsz te, ha akarsz. Ha így folytatod, talán lehetsz a riválisom.
Pfú, egy hatalmas kő esett le a szívemről. Tetszik neki! Olyan boldog vagyok.
A szavai hallatán fülig húzódott a mosolyom.
,,Te kis nyavadék, tudod, mit kell mondani, hogy boldog legyen tőle az ember."
— Köszönöm szépen! Örülök, ha tetszik — mondtam mosolyogva.
— Azt látom — adta vissza a füzetem.
— Megyek — fogtam meg a táskám. Eliot kikísért, majd jó éjszakát kívánt, még utoljára elmondta, hogy nem lett rossz a rajzom.
Szinte osonva mentem a folyosón, mert már elmúlt takarodó.
Olyan aranyos volt, ahogy azt mondta, lehetek a riválisa. Nem mondhatom rá, hogy aranyos! Fogd már fel, Ian.
Nem, nem szabad tagadnom... Egyszerűen sikerült belehabarodnom egy fiúba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése