Aoi és Kuti
Huszadik fejezet - Örökké veled! [VÉGE]
Eliot szemszöge
„Egy igazi művésznek mindig az a feladata, hogy ne álljon be a sorba, az uralkodó tendenciákkal szemben alkosson és éljen, s csak azzal törődjön, hogy felmutassa az érvényes esztétikai értékeket.” (D. Bashkirov)
Eddigi életem során mindig próbáltam ennek az idézetnek a pár mondata alapján élni az életemet. Szeretem a művészetet, szinte túlságosan is. Imádom minden kis szegletét, az ókori irodalmi versektől, a szobrászaton át, a festészetig. Mindig is az volt a célom, hogy alkossak valami csodát, melytől az emberek elámulnak, és boldogság járja át a testüket. Az érzelmeimet soha nem tudtam kimutatni, mindig elnyomtam. Egyedül a művészetnek köszönhetem, hogy az érzelmeim valami úton-módon eljutottak az emberekhez. És most a kérdés az, hogy vajon el tudnám-e dobni a szerelemért? Ianért?
Ha belegondolok, hogy nincs mellettem ezen a világon, megszakad a szívem, gyötör belülről valami, s sírni támad kedvem. Tán ez lenne az igaz szerelem? Amiért az emberek odaadnák az életüket, csakhogy a szeretet személlyel lehessenek? Mióta észrevettem, hogy Ian létezik, megváltoztam. Már nemcsak saját magam érdekel, hanem más is. Képes lettem egy személlyel többet is beszélni, mint egy-két mondatnál. A napjaim színesebbé váltak, már nem olyan sivár, mint ami volt. Döntöttem, kell nekem! Minden áron.
- Eliot - hallottam meg a tanár úr hangját -, válaszolnál a kérdésemre? - Ajaj, el is felejtettem, hogy órán vagyok.
„Egy igazi művésznek mindig az a feladata, hogy ne álljon be a sorba, az uralkodó tendenciákkal szemben alkosson és éljen, s csak azzal törődjön, hogy felmutassa az érvényes esztétikai értékeket.” (D. Bashkirov)
Eddigi életem során mindig próbáltam ennek az idézetnek a pár mondata alapján élni az életemet. Szeretem a művészetet, szinte túlságosan is. Imádom minden kis szegletét, az ókori irodalmi versektől, a szobrászaton át, a festészetig. Mindig is az volt a célom, hogy alkossak valami csodát, melytől az emberek elámulnak, és boldogság járja át a testüket. Az érzelmeimet soha nem tudtam kimutatni, mindig elnyomtam. Egyedül a művészetnek köszönhetem, hogy az érzelmeim valami úton-módon eljutottak az emberekhez. És most a kérdés az, hogy vajon el tudnám-e dobni a szerelemért? Ianért?
Ha belegondolok, hogy nincs mellettem ezen a világon, megszakad a szívem, gyötör belülről valami, s sírni támad kedvem. Tán ez lenne az igaz szerelem? Amiért az emberek odaadnák az életüket, csakhogy a szeretet személlyel lehessenek? Mióta észrevettem, hogy Ian létezik, megváltoztam. Már nemcsak saját magam érdekel, hanem más is. Képes lettem egy személlyel többet is beszélni, mint egy-két mondatnál. A napjaim színesebbé váltak, már nem olyan sivár, mint ami volt. Döntöttem, kell nekem! Minden áron.
- Eliot - hallottam meg a tanár úr hangját -, válaszolnál a kérdésemre? - Ajaj, el is felejtettem, hogy órán vagyok.
- Elnézést, de elmondaná még egyszer a kérdést? Sajnos nem értettem - vettem fel a hivatalos arcomat, minek köszönhetően sokan komolyan vesznek.
- Fel tudnál nekem sorolni egypár Polihisztort? - bujkált a szája csücskébe egy kis gúny. Mit képzel mégis ez a tanár?! Eddig tiszteltem, de mi ez a tiszteletlen arckifejezés? Főleg egy ilyen könnyű kérdésnél. Azt hiszi, hogy soha nem figyelek órára?
- Természetesen igen - dőltem előre -, például: Leonardo Da Vinci vagy Micelangelo – mondtam, s vele párhuzamosan csengettek ki.
- Köszönöm a mai órai munkáitokat - nézett körbe a tanár, majd kisétált a teremből. Ianre néztem, aki szokásosan aludt a padon. Aranyom - sétáltam oda hozzá. Megsimogattam a haját, majd mondtam a haverjainak, hogy ébresszék fel, mindjárt visszajövök, azután kisétáltam a teremből. Van egy kis elintéznivalóm. Elsétáltam egészen az igazgatói irodához, ahol először megingott a bátorságom, majd megráztam a fejem. Nem szabad arra gondolnom, hogy vajon helyes-e, amit teszek!
Hármat kopogtattam az ajtón, vártam egy kicsit, majd Mr. Chaster nyitotta ki az ajtót.
- Mit szeretnél? - lepődött meg.
- Beszélni magával, Ianről - néztem egyenesen és határozottan a szemébe.
- Gyere be! - állt el az ajtóból. Besétáltam, s közben azon gondolkoztam, mit is fogok neki mondani. Csak úgy újult erővel neki indultam. Hmm, akkor lássuk csak. Ne gondolkozz, Eliot! Mondd, ami eszedbe jut. - Akarom Iant, és nem hagyom, hogy elválasszon minket, az sem érdekel, ha kirúg. Én akkor is Iannel maradok, még, ha sohasem érhetek egy ecsethez, akkor is. Mert szeretem őt. - Nyeltem egy nagyot, majd folytattam. - Tudom, hogy hülyeség azt mondani, hogy szeretem, de nem tehetek róla. Szeretem! Gondolkodtam, és elképzeltem az életem nélküle, és szörnyű volt, nem akarom azt átélni. Mr. Chaster, tudom, hogy önző dolog tőlem, de Ian az enyém és nem engedem senkinek, hogy elvegye tőlem. - Mr. Chaster arca elgondolkodó volt. Vajon azon töri a fejét, hogy áldását adja-e? - Köszönöm, hogy meghallgatott - mentem ki az irodából. Ezt nem hiszem - néztem az órámra. Becsengettek a következő órámra. Mindegy. Bemegyek. Már éppen be akartam nyitni, mikoe megláttam szerelmem a falnak dőlve. Mit keres itt? Miért nincs órán?
- Ian - szólítottam meg.
- Hmm? - mosolyodott el zavartan. - Megvártalak, te üzented.
Odamentem hozzá, s minden figyelmeztetés nélkül átöleltem, majd megcsókoltam. A csókba belemosolygott, visszacsókolt, magához szorított.
- Khmm - köszörülte meg valaki a torkát a hátam mögött.Hátra néztem, ajaj, a rajztanár az.
- Jó napot! - mosolygott Ian. - Hogy van?
- Jól, köszönöm, de ha megkérhetlek titeket, iskolán kívül szórakoztassátok magatokat. - Egy utolsót elmosolyodott, majd ment az órára, megint késik.
- Eliot - tolt el magától Ian -, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz?
- Nem egyértelmű? - néztem rá gorombán. Néha olyan értetlen. - Igen. Meg.
- Juj, Eliot, nem tudod elképzelni, mennyire örülök - emelt meg, majd mivel ráparancsoltam, hogy tegyen le, letett.
- Bemegyünk órára? - kérdeztem.
- Nem - csókolt meg -, más terveim vannak.
- Mi?
- Majd meglátod, addig is menj, öltözz fel még ennél is cukorabb ruhába, mint ami rajtad van.
- Miért? - kezdtem volna veszekedni. - Mindegy, hagyjunk, tíz perc múlva itt találkozunk - indultam meg a szobám felé. Mit vegyek fel? - néztem bele azonnal a szekrényembe, ahogy beértem a szobába. Ahj, legalább, ha azt tudnám, hogy hova akar menni, tudnám, mit vegyek fel. Pillanat. Minek is aggódom azon, hogy mit vegyek fel? Nekem minden jól áll, szóval bármit felvehetek.
Kivettem a szekrényből egy barna nadrágot és egy hosszabbított, fehér pólót. Felöltöztem majd megnéztem magam a tükörben. Rendben, tökéletes. A hajammal nem kezdtem semmit, maradt olyan, mint volt, összekuszált, gyorsan felvettem még a bakancsom s futottam is vissza, ahol Ian már várt. Ő át sem öltözött! Akkor én minek?
- Én minek öltöztem át?
- Nem tudom - rántotta meg a vállát. - Talán, hogy lássalak a csini ruháidban is - hajolt hozzám -, csakhogy tudd, ebben a ruhában tökéletes vagy, nem mintha a többiben nem - lehelt csókot az ajkaimra. Nyaka köré fontam a karom, s úgy csókoltam vissza. Olyan finom ajkai vannak ennek a humán testnek előttem. Hmm, ha őszinte akarok lenni, olyan, mint a citromos fagylalt izé. Imádom.
- Eliot - tolt el magától -, menjünk, gyere - fogott kézen, majd sétáltunk ki a suliból. Sétáltunk, egészen egy galéria elé. Mit akar Ian itt? Csak nem venni egy képet?
- Tudod hova megyünk? - nézett rám Ian.
- Galéria? - kérdeztem vissza, miközben az épületre mutattam.
- Igen, gyere - húzott be az ajtón.
Mennyi festmény - néztem körül, a helységben telis-teli volt mindene gyönyörű festményekkel. Ez maga a paradicsom. Igaz, nem egyszer voltam már egy galériába, de akkor is. Ezek a festmények gyönyörűek. Iannel egyesével körbenéztük. Nagyon hálás vagyok neki, egészen délutánig hallgatta a festményekről szóló beszámolómat. Ezután elmentünk enni egy kávézóba.
- Tetszett? - ivott bele a cappuccinójába Ian.
- Ühüm - bólintottam. - Szuper volt, köszönöm. Ian lustán elmosolyodott, majd előrehajolt, s egy apró puszit lehet a számra.
- Nem - ingatta a fejét. - Én köszönöm, hogy újra együtt vagyunk.
Zavartan körbenéztem, az előbbi puszitól nagyon sokan néznek.
Annyira zavaró. Nem láttak még szerelmes párt? Elszámoltam tízig, majd tovább ettem a kakaós csigámat.
- És? - néztem rá - Még mindig ugyanolyan nyalókát tudsz festeni egy fa helyet? - próbáltam gúnyos lenni, de, ahelyett röhejesre sikeredett.
- Haha - állt fel -, mennünk kéne, mindjárt takarodó. Nem akarom apámat magamra haragítani - mondta, s megszólalt a telefonja. - Bocsi - vette fel. - Kint megvárlak - sietett ki.
Ki lehet az? – álltam fel. Vajon egy lány? Azt hallottam, múltkor randizott egy lánnyal. Hogy merte? Én sem tettem meg, hiába akarta apám. Mindegy. Most nem veszekedhetek, nemrég békültem csak ki. Már csak az kéne, hogy elrontsam egy féltékenységi rohammal. Meg amúgy is, Eliot Hunster nem olyan fickó, aki féltékenységi jelenetet rendez, ő egy olyan fickó, aki kémkedik és bujdos. Kisétáltam, s Ian vigyorogva nézett rám.
- Ö... Mi van? - néztem rá zavartan, olyan furán néz rám, mintha tudna valamit, amit én nem.
- Eliot - fogta meg a kezem, perverzen mosolyogva, majd elhúzott egészen a koleszig.
- Hova viszel? - kérdeztem, mikor belökött a szobája ajtaján.
- Szerinted? Nézz körbe - mutatta a szobáját. Egyszerű világoskék szoba volt, egy ággyal jobb oldalt. Nagyon egyszerű ez a szoba, még egy függöny sincs.
- Tudod, Eliot - kezdett el beszélni -, apám az előbb hívott, és elmondta, mit is mondtál neki. Tudod, milyen édi vagy? Totál felizgattál ezzel a tetteddel - csókolt meg, s vezetett közben az ágyhoz, ledöntött, majd elkezdte lehámozni rólam a ruhákat.
A fene, valamiért égetik és bizsergetik a bőröm a csókjai.
- Ne már - nyavalyogtam, mert éppen a nyakamat csókolta - csikizel, hagyd abba.
- Hmm - szállt le rólam durcásan - hagyjalak? Rendben, te akartad - állt fel volna az ágyról, mikor a csuklójánál fogva visszarántottam, s magam alá gyűrtem.
- Na, mi van, Ian? - hajolok közelebb. - Csak nem megsértődtél? - Szerinted - ragadtam meg a nadrágja dudorját -, ha azt mondom, hagy, az azt jelenti, hogy le kell lépni? - csókoltam a fülébe. - Nem, drágaságom - csatoltam ki az övét. - Hanem azt jelenti, hogy kényeztetni akarlak - nyúltam bele a nadrágjába.
- Eliot - szólt rám figyelmeztetően -, ezt ne csináld! - Elkezdtem simogatni a kis játékszerét, majd masszírozni is. - Atyám - harapott az ajkába. Nyugodj meg, Ian - gondoltam magamban. Úgyis az enyém leszel. - Sajnálom - ragadott meg Ian, s fordított a helyzetünkön -, nem bírok tovább várni, most kellesz! - lehelt azt ajkaimra egy mély, szenvedélyes csókot.
Másnap reggel, fény szűrődött be az ablakon. Kinyitottam a szemem, s megpillantottam előtte Iant festeni. Fest? Mióta? Na, ezt látnom kell - keltem ki az ágyból, vettem fel egy alsónadrágot, majd elindultam Ian felé, aki észrevétlenül festett. A háta mögé álltam, onnan fürkésztem. Sajnos feleslegesen. Ez a festmény kész pocsékolás, erre felhasználni egy vászont. Milyen sajnálatos tett. A vásznon egy szív volt látható, benne az ő és az én nevem, egy plusz jellel összekapcsolva.
- Ez mi? Gyerek rajz? - kérdeztem gúnyolódva.
- Nem, hanem a szerelmemet jelképezi irántad - festett tovább nyugodtan. Na, legalább azt megtanulta, hogy nyugodtan kell festeni.
- Szerintem meg - indultam vissza a ruháimhoz, hogy felöltözhessek -, azt jelenti, hogy lökött vagy - vigyorodtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése