Ian szemszöge
„Szia, Ian!
Mióta beléptél az életembe,
a pillangók a gyomromban életre keltek.
Minden egyes nap csak reméltem,
neked is úgy kellek, mint te nekem.
De tévedtem! Megcsaltál, ezzel szívem
darabokra robbant.
Mondd, miért? Miért tettél ilyet velem?
Hiszen csak téged szeretlek, érzelmesen.
Ian, édesem, szeretlek, értsd meg! Nem tehetek róla, minden gondolatomban te valahogy mindig beletoppansz.
Így kérlek, beszéljük meg helyzetünket!
Órák után gyere a tanműhely mögé!
Pu - pu, Eliot." - És a végére rajzolt egy puszit küldő hangulat jelet.
- Oké, Keith, nem hiszem el, hogy ezt Eliot írta - ingattam a fejem, amikor leültem egy padra az udvaron. Most volt vége vizuális alapismereteknek, hála istennek. Most komolyan, ez a levél olyan kamu, hogy Pinokió megirigyelné, vagy egy irodalmár. Most nem azért, de csak szerintem rímelt az egész levél? Keith dünnyögve ült le mellém, és felhúzta a lábát, továbbá a térdét is átkarolta.
- Igen is ő írta! Vess magadra, ha nem hiszed el - játszotta a megbántottat, így a térdébe temette az arcát.
Ahj, bele menjek a játékba? Keith, mit tervezel? Na, csak azért is elmegyek, hogy megnézzem, ki próbál így udvarolni. Egyáltalán épp eszű ember ír olyat, hogy pu - pu?
- Hm, Eliot ilyen kedves volna? - gondolkoztam hangosan. Ugyan már, az kizárt!
- Aha, aranyos srác, nemde? - fordította felém a tekintetét.
- Az - bólintottam, mire szélesen elvigyorodott.
- Elmész, ugye? - vinnyogott egy sort. Sóhajtva bólintottam, minek következtébe tapsikálva felállt, és vinnyogva elszaladt. Öhm, neked is viszlát, Keith. Akkor most irány be kémiára, utána pedig kiderül ez a kis levél titka. Gyorsan beszaladtam, mert kicsit már késésben voltam. Ú, pedig a kémia tanár rühell engem, mert megdöntöttem a lányát. De Istenem! Nem én tehetek arról, hogy minden pasi alá befekszik, na.
Még Mr. Dean előtt sikerült beérnem, és levágódtam az utolsó padba.
- Rendben, gyerekek, kezdjük - lépett be a tanár úr a terembe. Most kivételesen előszedtem a tanszereim, és úgy tettem, mintha figyelnék, csakhogy ne alázzon porrá az osztály előtt. Jobb kezemmel kitámasztottam a fejem, és úgy figyeltem az előttem ülő Eliotot. Eddig észre sem vettem, hogy itt ül. Hm, meg kéne kérdeznem erről a levélről - gondoltam, miközben már a kezem Eliot háta felé haladt, hogy megbökjem. Meg is böki, mire hirtelen felém kapta a tekintetét, és kicsit zavarba jött.
- Mi az? - kérdezte a padomat vizslatva. Ne már, hogy ő
írta! Megráztam a fejem, mert meg láttam Mr. Dean szúrós tekintetét. Eliot
előrefordult, és írta tovább az anyagot, amit nekem sem ártana írnom, de most
le vagyok sokkolva. Eliotnak van ilyen romantikus oldala is? Mikor fejlesztette
ki? Ahj, nagyon nem tűnik valóságosnak az a sztori, miszerint ez a levél
Eliottól származik! Komolyan, pu-pu?
De mégis, elviselhetetlenül boldog volnék, ha tényleg ő írta volna... Vagy csak így gondolna. Hm, vajon, hogy érez? - merengtem el a hátán, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
- Mi a fasz? - mordultam fel, mikor észrevettem, hogy Mr. Dean az. A hirtelen ijedségtől egy kisebb sikolyt eleresztettem, amire nem vagyok büszke.
- Megismételné, amit az előbb mondtam, Mr. Chester? - vigyorodott el gonoszan. Akaratlanul is előtört pimaszságom, és bólintottam.
- „Megismételne, amit az előbb mondtam, Mr. Chester?" - A válaszom hallatán elkomorodott, és rám hagyva a dolgot, visszament a táblához. Uh... Most látom, hogy meg fog húzni. Az óra további részében próbáltam figyelni, de kevés sikerrel, mert nem tudtam valahogy sehova sem tenni ezt a szerelmes levelet, amit elvileg Eliot írt.
Mikor kicsengettek elsőként rontottam ki a teremből. Lepakoltam a szobámba, átöltöztem (egy fehér pólót, egy fekete farmert, és egy barna sportcipőt vettem fel), majd amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a találkahelyre.
Á, nem csináltam meg a hajam! Meg, Jézusom! Milyen ruhát vettem fel? Annyira nem illik ide... Ahj, mindegy, nem fordulok vissza.
Mikor oda értem a tanműhely mögé megláttam Eliotot a falnak vetett háttal, a telefonján ügyködni. A fekete haja, mint mindig, össze volt kocolva. Egy szürke pólót vett fel, felé egy kék, lezser, cipzáras pulcsit. A nadrágja sötétkék volt, a cipője pedig egy fekete tornacipő.
Megköszörültem a torkom, mire ijedten felkapta a tekintetét. Szóval, mégis csak ő írta.
- Na, mondd, mit akartál mondani? - futott rajtam végig a tekintette, amitől teljesen zavarba jöttem. Ő most végig mért? Álljunk csak meg! Mi az, hogy én mit akarok? Ő hívott ide!
- Te hívtál ide, pu - pu - gúnyolódtam, amit nem értett.
- Pu - pu? - értetlenkedett. - Mindegy, mi ez? - vágott hozzám egy fehér lapot. Érdeklődve nyitottam ki, és olvastam el. Huh? Én mikor írtam ilyet? És ez a kézírás miért olyan, mint az Eliottól kapottól? Ekkor ugrott be valami, mitől elkezdett rángatózni a szemem.
- Ki adta ezt oda neked? - érdeklődtem. – Csak mert én is kaptam ilyet tőled. - Az arcára kiült a meglepettség, de gyorsan átváltott dühvé.
- Keith - mondtuk egyszerre, mire elmosolyodtam. Keith, mint valami maffia filmben, az árnyékos fa alól lépett ki zsebre dugott kézzel.
- Gyerünk, gyerünk, gerléim, szabadítsátok egymásra a szerelmetek - vinnyogott, mint egy nő. Megölöm! Tudtam, hogy az ő keze van az ügyben! A kis...
- Bocsi, én nem érek rá a játékotokra - mondta semleges hangon Eliot, amitől kissé elszomorodtam. Olyan kis szomorú ez a hanglejtése.
- Nem megy senki sehová! - szaladt kettőnk közzé a kis törpi, majd megfogta Eliot kezét, és az enyémet. Ez a jelenet olyan, mintha egy kisgyermek próbálna a szüleit kibékíteni... - Elmesélek nektek egy mesét. Az nap este, mikor iszogattunk Iannel, szóval... Na, bepróbálkoztam nála, hogy te majd kidobd, és járj velem! - fordult Eliothoz. Aha, szóval ez a mese nem rám tartozik... - De Ian még, mikor hulla részeg volt akkor is visszautasított, mert azt mondta mást szeret. - Ettől nekem és Eliotnak egyszerre kerekedett el a szemünk a döbbenetségtől. - Ideges voltam, és nagyon szomorú, mert gondoltam, te egy ilyen pasit csak úgy nem dobnál egy ilyenért - mutatott végig magán, minek következtében Eliot is végig nézte őt. - Szóval, azt gondoltam, ha beadom neked, hogy Iannel lefeküdtem, akkor szakítasz vele, és így is lett. De én nem gondoltam azt, hogy ennyire gyötrődni fogsz az önzőségem végett. Ja, meg persze te is - pillantott rám, de utána visszafordul Eliothoz. - Sajnálom, hogy hazudtam! Kérlek, ne bántsatok! - húzta össze magát gyorsan, mintha felkészült volna az ütésre. Persze egyikünk sem mozdult meg, ezért Keith megnyugodva kiegyenesedett. - Megyek - indult el, de mellettem egészen lassan haladt el, és, mintha azt súgta volna, hogy "innen már ne cseszd el!" Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Keith, mint valami szellem, úgy tűnt el percről-percre.
Várjunk csak! Ez a töpszli most átcseszett minket!? Ú, csak egyszer fussak össze vele egy sikártorban, csak egyszer! Most mi legyen? - néztem félve Eliot felé, aki sokkolva meredt Keith nyoma után. Nem sokkal később kínosan elkezdett nevetni, és a tekintetét a földre szegezte.
- Eliot - léptem közelebb hozzá.
- Hagy, kérlek! Annyira idiótának érzem magam... - mondta hitetlenkedve. Ch, én pedig azt hittem, annak örülne, ha nem csaltam volna meg.
- Nyugi már! - vágtam zsebre a kezem, és egy közeli fa tövében leültem. Eliot értetlenül meredt rám, mire sóhajtottam egyet. - Gyere ide!
Először tétovázott, de a végén elszánta magát, hogy leüljön mellém. A lábait felhúzta, ezért a térdeit is átölelte.
- Ne aggódj, engem is átvert - karoltam át a vállánál.
- Tudom - szedte le a kezem a válláról. - Szia - ugrott fel, s futott vissza a koleszba. Öhm... Beszélni akartam veled! Most mi ez?! Nem, most, ha akarja, ha nem, megbeszéli velem ezt az ügyet! - szaladtam utána be a kollégiumba.
Gondolkodás nélkül rontottam rá az épp az agyán heverésző Eliotra, aki gondterhelten bámulta a plafont.
- Nem mondták neked még, hogy kopogni kell? - fordult felém felvont szemöldökkel.
- Na, ide figyelj! - vágtattam felé idegesen. Leültem mellé, majd belém szorult a szó. Mit mondjak neki? Vagy mit tegyek? Felült mellém, és érdeklődve nézett rám. - Tudod, most kicsit zavarban vagyok... Szóval, izé, nincs kedved megbeszélni a dolgokat? - pillantottam rá félve. Gondolkodott, ezek szerint ő sem a mestere ennek a szerelemnek...
- Ühm, persze - bólintott. Oké, és most mit tegyek? Nem vagyok a szavak emberre... Rendben, Ian, nyugi! Csak mondd ki, amit gondolsz.
- Szóval, izé... Sajnálom - kértem bocsánatot, de nem tudom, miért.
- Mit? - értetlenkedett teljesen jogosan. Ahj, mit mondjak?!
- Figyelj! Nem fogok kertelni, és csak egyszer mondom el! Sajnálom, ha megbántottalak valamivel, azon kívül, hogy szóba álltam Keithszel! Tudom, nem várhatom el, hogy egyből a nyakamba csókolj, de kérlek, gondold át! Ha szerinted nem lenne értelme újra kezdenünk, megértem... Hiszen, ha most elhittem, hogy megdugtam mást, máskor meg is tehetném, nem? De mindegy is, nekem mindegy, hogyan is döntesz, csak ne kerülj, jó? - nyögöm ki minden gondolatom, ami eszembe jut. Lehet nem is értelmes... De nem érdekel, elmondtam.
- Rendben, gondolkodom - erőltetett magára egy irtó cuki mosolyt, mitől egyből elpirultam. - Mit pirulsz? - mosolyodott el kajánul.
- Semmit, de gyorsan gondolkodj! - kacsintok rá, majd távozom a szobából.
De mégis, elviselhetetlenül boldog volnék, ha tényleg ő írta volna... Vagy csak így gondolna. Hm, vajon, hogy érez? - merengtem el a hátán, mikor valaki megkocogtatta a vállam.
- Mi a fasz? - mordultam fel, mikor észrevettem, hogy Mr. Dean az. A hirtelen ijedségtől egy kisebb sikolyt eleresztettem, amire nem vagyok büszke.
- Megismételné, amit az előbb mondtam, Mr. Chester? - vigyorodott el gonoszan. Akaratlanul is előtört pimaszságom, és bólintottam.
- „Megismételne, amit az előbb mondtam, Mr. Chester?" - A válaszom hallatán elkomorodott, és rám hagyva a dolgot, visszament a táblához. Uh... Most látom, hogy meg fog húzni. Az óra további részében próbáltam figyelni, de kevés sikerrel, mert nem tudtam valahogy sehova sem tenni ezt a szerelmes levelet, amit elvileg Eliot írt.
Mikor kicsengettek elsőként rontottam ki a teremből. Lepakoltam a szobámba, átöltöztem (egy fehér pólót, egy fekete farmert, és egy barna sportcipőt vettem fel), majd amilyen gyorsan csak tudtam, futottam a találkahelyre.
Á, nem csináltam meg a hajam! Meg, Jézusom! Milyen ruhát vettem fel? Annyira nem illik ide... Ahj, mindegy, nem fordulok vissza.
Mikor oda értem a tanműhely mögé megláttam Eliotot a falnak vetett háttal, a telefonján ügyködni. A fekete haja, mint mindig, össze volt kocolva. Egy szürke pólót vett fel, felé egy kék, lezser, cipzáras pulcsit. A nadrágja sötétkék volt, a cipője pedig egy fekete tornacipő.
Megköszörültem a torkom, mire ijedten felkapta a tekintetét. Szóval, mégis csak ő írta.
- Na, mondd, mit akartál mondani? - futott rajtam végig a tekintette, amitől teljesen zavarba jöttem. Ő most végig mért? Álljunk csak meg! Mi az, hogy én mit akarok? Ő hívott ide!
- Te hívtál ide, pu - pu - gúnyolódtam, amit nem értett.
- Pu - pu? - értetlenkedett. - Mindegy, mi ez? - vágott hozzám egy fehér lapot. Érdeklődve nyitottam ki, és olvastam el. Huh? Én mikor írtam ilyet? És ez a kézírás miért olyan, mint az Eliottól kapottól? Ekkor ugrott be valami, mitől elkezdett rángatózni a szemem.
- Ki adta ezt oda neked? - érdeklődtem. – Csak mert én is kaptam ilyet tőled. - Az arcára kiült a meglepettség, de gyorsan átváltott dühvé.
- Keith - mondtuk egyszerre, mire elmosolyodtam. Keith, mint valami maffia filmben, az árnyékos fa alól lépett ki zsebre dugott kézzel.
- Gyerünk, gyerünk, gerléim, szabadítsátok egymásra a szerelmetek - vinnyogott, mint egy nő. Megölöm! Tudtam, hogy az ő keze van az ügyben! A kis...
- Bocsi, én nem érek rá a játékotokra - mondta semleges hangon Eliot, amitől kissé elszomorodtam. Olyan kis szomorú ez a hanglejtése.
- Nem megy senki sehová! - szaladt kettőnk közzé a kis törpi, majd megfogta Eliot kezét, és az enyémet. Ez a jelenet olyan, mintha egy kisgyermek próbálna a szüleit kibékíteni... - Elmesélek nektek egy mesét. Az nap este, mikor iszogattunk Iannel, szóval... Na, bepróbálkoztam nála, hogy te majd kidobd, és járj velem! - fordult Eliothoz. Aha, szóval ez a mese nem rám tartozik... - De Ian még, mikor hulla részeg volt akkor is visszautasított, mert azt mondta mást szeret. - Ettől nekem és Eliotnak egyszerre kerekedett el a szemünk a döbbenetségtől. - Ideges voltam, és nagyon szomorú, mert gondoltam, te egy ilyen pasit csak úgy nem dobnál egy ilyenért - mutatott végig magán, minek következtében Eliot is végig nézte őt. - Szóval, azt gondoltam, ha beadom neked, hogy Iannel lefeküdtem, akkor szakítasz vele, és így is lett. De én nem gondoltam azt, hogy ennyire gyötrődni fogsz az önzőségem végett. Ja, meg persze te is - pillantott rám, de utána visszafordul Eliothoz. - Sajnálom, hogy hazudtam! Kérlek, ne bántsatok! - húzta össze magát gyorsan, mintha felkészült volna az ütésre. Persze egyikünk sem mozdult meg, ezért Keith megnyugodva kiegyenesedett. - Megyek - indult el, de mellettem egészen lassan haladt el, és, mintha azt súgta volna, hogy "innen már ne cseszd el!" Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Keith, mint valami szellem, úgy tűnt el percről-percre.
Várjunk csak! Ez a töpszli most átcseszett minket!? Ú, csak egyszer fussak össze vele egy sikártorban, csak egyszer! Most mi legyen? - néztem félve Eliot felé, aki sokkolva meredt Keith nyoma után. Nem sokkal később kínosan elkezdett nevetni, és a tekintetét a földre szegezte.
- Eliot - léptem közelebb hozzá.
- Hagy, kérlek! Annyira idiótának érzem magam... - mondta hitetlenkedve. Ch, én pedig azt hittem, annak örülne, ha nem csaltam volna meg.
- Nyugi már! - vágtam zsebre a kezem, és egy közeli fa tövében leültem. Eliot értetlenül meredt rám, mire sóhajtottam egyet. - Gyere ide!
Először tétovázott, de a végén elszánta magát, hogy leüljön mellém. A lábait felhúzta, ezért a térdeit is átölelte.
- Ne aggódj, engem is átvert - karoltam át a vállánál.
- Tudom - szedte le a kezem a válláról. - Szia - ugrott fel, s futott vissza a koleszba. Öhm... Beszélni akartam veled! Most mi ez?! Nem, most, ha akarja, ha nem, megbeszéli velem ezt az ügyet! - szaladtam utána be a kollégiumba.
Gondolkodás nélkül rontottam rá az épp az agyán heverésző Eliotra, aki gondterhelten bámulta a plafont.
- Nem mondták neked még, hogy kopogni kell? - fordult felém felvont szemöldökkel.
- Na, ide figyelj! - vágtattam felé idegesen. Leültem mellé, majd belém szorult a szó. Mit mondjak neki? Vagy mit tegyek? Felült mellém, és érdeklődve nézett rám. - Tudod, most kicsit zavarban vagyok... Szóval, izé, nincs kedved megbeszélni a dolgokat? - pillantottam rá félve. Gondolkodott, ezek szerint ő sem a mestere ennek a szerelemnek...
- Ühm, persze - bólintott. Oké, és most mit tegyek? Nem vagyok a szavak emberre... Rendben, Ian, nyugi! Csak mondd ki, amit gondolsz.
- Szóval, izé... Sajnálom - kértem bocsánatot, de nem tudom, miért.
- Mit? - értetlenkedett teljesen jogosan. Ahj, mit mondjak?!
- Figyelj! Nem fogok kertelni, és csak egyszer mondom el! Sajnálom, ha megbántottalak valamivel, azon kívül, hogy szóba álltam Keithszel! Tudom, nem várhatom el, hogy egyből a nyakamba csókolj, de kérlek, gondold át! Ha szerinted nem lenne értelme újra kezdenünk, megértem... Hiszen, ha most elhittem, hogy megdugtam mást, máskor meg is tehetném, nem? De mindegy is, nekem mindegy, hogyan is döntesz, csak ne kerülj, jó? - nyögöm ki minden gondolatom, ami eszembe jut. Lehet nem is értelmes... De nem érdekel, elmondtam.
- Rendben, gondolkodom - erőltetett magára egy irtó cuki mosolyt, mitől egyből elpirultam. - Mit pirulsz? - mosolyodott el kajánul.
- Semmit, de gyorsan gondolkodj! - kacsintok rá, majd távozom a szobából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése