Hatodik fejezet - Vallomás

Eliot szemszöge


Biztos megbántottam, látszott, a sírás kerülgette. Ezért is nem tudtam a szemébe mondani, hogy utálom. Az sem érdekelte, hogy mindenki minket néz... Jó, igazából engem is hidegen hagy, ha lesnek. Legközelebbi tesi órán a tanár úr biztosan le fog szidni, hogy engedély nélkül távoztam az órájáról. Nem érdekel, ha még egy percig is ott kellett volna maradnom, elsírom magam a fájdalmán.
Azonnal haza kell mennem! Úgyis péntek van — rohantam be a szobába, és összepakoltam a cuccomat. Az sem érdekelt, hogy még lenne öt órám.
Átöltöztem, majd indultam is haza.
Szerencsére indult buszom húsz perc múlva. Kiértem a buszmegállóba.
Kicsit késett a busz. Felszálltam, egy óra alatt haza is értem. Halkan kipakoltam, nehogy észrevegyék, hogy hazaértem idő előtt. Most először lógtam suliból! Féltem, hogy megtudják a szüleim.
Lehet, hogy Ian most sír? Olyan bántó... Az a két mogyoró barna szeme szinte könyörgött a bocsánatért. Minek kellett leidiótáznia Briant? Ha nem tette volna, nem lennénk most ilyen helyzetben!
Biztos voltam benne, hogy már hétfőn járnánk, de így, ahogy most állunk, biztos nem. Mért kellett azt mondanom, hogy utálom? Hiszen szeretem, akarom őt. Úgy megbántam, hogy ilyen bunkó voltam vele. Hétfőn bocsánatot kell kérnem mindenképpen! Briannek is elmondom. Az sem érdekel, ha meg fogom bántani azzal, hogy megbocsátok Iannek.
Drága Ian, úgy fáj amit veled tettem — vettem elő a rajztömbömet, majd elkezdtem lerajzolni az emlékezetből Iant.
Nem tudom hány óra lehetett, mikor a nappaliból meghallottam Brian hangját. Lefutottam.

— Szia, hát te? — nézett rám furán.

— Előtted értem ide pár perccel. — Reméltem, hogy elhiszi. — Ha lepakoltál, gyere be a szobámba, beszélni akarok veled. Fontos!

Meg sem vártam a válaszát, visszamentem a szobába, majd befejeztem a rajzot. Szénceruzával készült, csodálatos - elemeztem a rajzom. Úgy látszik, tényleg van mire nagyképűnek lennem.
Ki kell ragasztanom a falamra!
Megfogtam a celluxot, a falra helyeztem a papírt, majd a négy sarkánál leragasztottam.

— Mit akartál? — tört be szó szerint a szobámba Brian. — Siess, elfoglalt vagyok! — ütögette meg a karórája üveglapját.

— Azt, hogy nem érdekel, ha megharagszol, akkor is megbocsátok Iannek! — néztem rá szigorú tekintettel.

— Rendben, de ugye tudod, hogy soha nem is haragudtam rá? — tette a kezét a kilincsre jelezvén, hogy pár perc múlva távozni óhajt.

— Nem érdekel — ültem vissza az ágyra, a rajztömb mellé.

— Oké, ne érdekeljen, de annak már kéne, hogy hogyan is fogod elmondani anyuéknak azt, hogy más kapura lősz — gúnyolódott.

Más kapura lövök? Nagyon vicces és intelligens hozzászólás, mondhatom.
Egy fanyarú mosolyt küldtem felé, utána meg az ajtó felé biccentettem.
Rám mosolygott, küldött egy puszit, és távozott a szobából.

El kéne mondanom apunak és anyunak a szexuális beállítottságomat, hogy meleg vagyok. De hogyan? Mi lesz, ha kiakadnak, vagy legrosszabb esetben kitagadnak? Olyan jó Briannek, neki nincs ilyen gondja, ő hetero. Állítólag. Bár barátnőt még nem hozott haza, de már járt nőkkel.

— Eliot — kiáltott anyám. — Kész a vacsora, gyere, egyél!

Itt az alkalom. Felálltam, majd szépen lassan sétáltam az étkezőbe.
Brian és apu már az asztalnál ültek, míg anyu a konyhában befejezte a vacsorát. Az asztal meg volt terítve. Pár perccel később anyu jött be a vacsorával a kezében. Rakott mindenkinek, majd leült velem szembe.

— Eliot, mesélj nekem, nem akarsz haza hozni vagy bemutatni valakit? Vagy esetleg elmesélni, hogy jársz-e valakivel? — tűrte el a barna hajtincsét, ami a kék szemébe lógott.

Miért kérdezi meg minden áldott héten?

— Ümm... — kavargattam a zabkásámat zavaromban. Mit kéne mondanom? Nincs barátnőm, mert én a kettő helyett egy lyukat szeretek? Nem, az nem lenne jó, abban a pillanatban megpofoznának.

— Hagyd már békén szegény srácot, miért kell mindig ilyen hülyeségeket kérdezni? — mentett meg apám. Kösz, apu, most legalább öt perc szünetem van felkészülni egy újabb faggatásra.
Ránéztem Brianre, aki csak mosolygott, s felváltva nézett engem, vagy anyut és aput.
Na, jó, ha most nem mondom meg, akkor soha nem fogom, félek.
De muszáj megtennem, mert ha Iannel összejönnék, akkor be szeretném őt mutatni. Azt akarom, hogy megismerjék és megszeressék, lehet, hogy csak rövid idő óta, mégis annyira megkedveltem.
Ian miatt kell megtennem. Szívtam egy mély levegőt, összeszorítottam az öklömet, majd felálltam, s komoly arccal néztem rájuk.

— Anyu, apu — vetettem mindkettőjükre egy pillantást.

— Mondd! — néztek rám aggódva.

— Én... — Folytasd már, gyerünk, mégis mi lehet a legrosszabb, ami történhet? — Meleg vagyok!

— Meleg? — ijedt meg anyám. — Hol? — rakta homlokomra a kezeit.

— Nem vagyok lázas, mit nem lehet belőle felfogni, hogy meleg vagyok? — Elment az étvágyam. Felháborodva rohantam vissza a szobába, hátulról meghallottam apám hangját, mely azt kiáltozta, ,,Eliot, várj!"

Most mi lesz? — csaptam be magam után az ajtót. Hallottam apám cipőjének a hangját. Ajaj, életem utolsó percei, most meghalok. Soha nem lesz belőlem művész, soha nem járhatok Iannel. Nem csókolhatom meg.

Elővettem a telefonom, majd Ian számát kerestem ki, melyet akkor adott meg, mikor lefestettem. Megnyomtam az üzenet küldő gombot, majd elküldtem az üzenetet, amiben azt írtam, hogy szeretlek.

— Fiam — lökte be az ajtót, amit egy ideje sikeresen tartottam —, mi ez az egész? Tényleg meleg vagy? — nézett mélyen s egyben komolyan a szemembe. Félve bólintottam.

Gonddal teli sóhajt hallatott, majd leült mellém, kezeit a térdére helyezte.

— Figyelj, nem azt mondom, hogy örülök neki, de próbálom valahogy elfogadni. Biztos próbáltak összehozni lányokkal, bizonyára kevés sikerrel.

— Értem, köszi — Nem tudtam mit mondani.

— Akkor, szia — borzolta meg a kobakom, majd kisétált.