Tizenhatodik fejezet - Fegyelmi?!

Eliot szemszöge

Puha ágy, kényelmes párna, meleg takaró, s a frissen mosott rózsaillatú lepedő.

– Eliot! – zavarta meg a szokásos szombat reggeli punnyadásom apám.

Megint mit akar? Állandóan megzavar! Mérgesen felültem az ágyon, felöltöztem, majd leballagtam a nappaliba. Apám és Brian a kanapén foglaltak helyet, míg anyám a konyhából nézte az eseményeket.

– Mit akar ez jelenteni? — nyújtott át egy levelet apu.

Mi ez? – néztem rá a levélre. A feladó a Fly Of The Imagination akadémia.

Félve kinyitottam, majd elkezdtem olvasni. A levélben nagyjából ez állt:

" Tisztelt szülők!

Sajnálattal közlöm, hogy fiúk, Eliot Hunster ellen fegyelmi eljárást indítunk.

Indokai: Alulírott, többszörös figyelmeztetés után is késett az óráról, társaival szemben tiszteletlen viselkedést folytat, pórig tapossa társai álmait, magabiztosságát. Iskola falait rongálta.

A fegyelmi eljárásról szóló információkat, további levelükben értesítjük. A szülök megjelenése kötelező.

Tisztelettel; Donald Chester. "

Ezt nem hiszem el, biztos jól értettem? Ki akarnak rúgni? Azt nem, ott helyben vége lenne az életemnek. Letettem a papírt az asztalra, majd apámra néztem, aki még mindig feszülten nézett.

– Magyarázd meg! – parancsolt rám.

– Nem tudom, szerintem ki akarnak rúgni – magyaráztam hüledezve.

– Na ne mond! Már beszéltem is az igazgató úrral, azt mondta, hogy ezt csak te tudod egyedül elintézi – intett, hogy lépjek közelebb. – Nem tudom, mit akarhat, de az biztos, hogy tudsz segíteni, és akkor lehet, hogy visszamondja ezt az egész kirúgosdít.

Mit akarhat tőlem Mr. Chester? Az igazgató. Mi lesz velem, ha kirúgnak? Vége lenne az életemnek. Ijedten Brianre néztem, aki mit sem törődve újságot olvasott. Mostanában olyan bunkó...

– Mindent elintézek – mondtam, majd megfordultam, s visszamentem a szobába. Igaz, hogy megtörténtek azok a dolgok, amit a levélben említettek, de az nem elég indok, hogy kirúgjanak. Én vagyok a második legtehetségesebb tanulója az iskolának. Szükségük van rám, valami félreértés lehet. Meg kell kérdeznem Iant, ő biztos tud róla.

Gyorsan kikerestem a számát, majd megnyomtam a hívás gombot.

Kicsörögőt.

— Halló — szólalt bele Ian a telefonba –, ki az?

– Szia, dumálhatunk?

– Eliot? – kérdezte ijedten, majd se szó se beszéd, rám csapta a telefont. Ennek meg mi baja? Biztos megint valami hülyeségeken izgul. Lehet, megint azon jár az agya, hogyan is dughatna meg. Perverz állat, foglalkozna a rajzkészsége fejlesztésével.

Újra megpróbáltam hívni, de nem vette fel, hiába csörgött ki, egy idő után ki is kapcsolata a készüléket.

Most mihez kezdjek? Mért teszi ezt velem az állítólagos szerelmem, akinek az lenne a dolga, hogy meghallgassa a gondjaim. Ahj, nincs más válaszoltásom, beszélnem kell Mr. Chasterrel.

Gyorsan elővettem anyu telefonkönyvét, majd elkezdtem keresni Chasteréket. Perceken belül még is találtam. Bepötyögtem a számot, majd megnyomtam a hívás gombot.

— Halló, tessék, ki az? – szólalt meg a telefon másik oldalán egy csilingelő női hang. Biztos Ian anyukája.

— Jó napot! – köszöntem bele a telefonba udvariasan. – Iant keressem, de ha ő nem tartózkodik a házba, akkor Mr. Chasterrel szeretnék beszélni.

— Drágám – kiáltotta el magát az asszony – Ian egyik barátja veled szeretne beszélni.

Vártam pár percet mire odaadta a készüléket a férjének.

– Ki az? – hallottam meg a vonal másik felén Mr. Chastert.

– Jó napot – mondtam már szinte dadogva – Eliot Hunster vagyok – és ennyi. Nem tudok mit mondani.

 -  Drága Eliot, a suli miatt keresel igaz? Vasárnap délelőtt benn leszek az iskolába, aznap gyere az irodámba.

- Rendben - bólintottam - Vasárnap bemegyek, köszönöm, visszahallást - leraktam a telefont, majd futottam fel a szobába összepakolni, vasárnap reggel már ott kell lennem.

Remélem nem fognak kirúgni, sajnos teljességgel igaz az ami a levélben állt, nem tudok semmivel védekezni.

Egész nap nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ki fognak rúgni. Nagyon félek, nem tudom mi lesz. A szokásos délutáni tájfestést sem tudtam megcsinálni, teljesen elrontottam. Nem tudtam ezektől a gondolatoktól a táj szépségére figyelni. Beszélnem kell Briannel - gondoltam, majd átmentem a szobájába. Éppen a zongora előtt ült, lassan szinte már érzékien végighúzta hosszú ujjait a billentyűkön. Nem akartam zavarni, csendben leültem az ágyra, s épp abban a pillanatban kezdődött a műsor, amit én annyira szeretek.

Brian kinyitotta szemeit, játékosan elmosolyodott, majd elkezdett játszani a zongorán, ha jól tudom Beethoven IX. Szimfóniája. Gyönyörű, és egyben keserű érzés ezt hallgatni. Gyönyörű mert átjárja a testem a dallam varázsa, jobb kedvem lesz tőle és úgy érzem, mintha szerelmesen bódult állapotba kerülnék. És keserű, mert tudom, én soha nem fogok ilyen érzéseket kiváltani senkiből a festményeimmel. Rossz tulajdonságom, próbáltam már tenni ellene, de nem tudok, egyszerűen féltékeny vagyok a bátyám tehetségére, épp ezért is szeretem annyira. Ő adja a motivációt számomra, bármikor ránézek tudom, jobbnak kell lennem, alkotnom kell, hogy egyszer, túlszárnyalhassam. Nem tudom mért haragszik rám, de remélem, nemsokára elhagyja a harag a lelkét, s nyugalom, majd boldogság lép helyébe. Ottmaradtam, mindaddig, amíg be nem fejezte a zongorázást, majd lementem a szüleimhez. Mikor már éppen beszélhettem volna Briannel, apa hívott, hogy jöjjek le.

Apa, vagyis Mr. Hunster, kinek mi szokásosan a kanapén hevert, miközben természettudományos filmet nézet. Ez volt a kedvenc sorozata, ilyenkor jutott eszébe a leghihetetlenebb dolgok. Kíváncsian várom megint mit talált ki.

- Liliom - szólt ki hozzám anyám a konyhából - kész a sütemény, kérsz?

Szeretem ezt a nevet, kiskorom óta így hív.

- Ne hívd így! - Rivallt rá apa - Ne viselkedj vele, úgy mint egy nővel, ő férfi - nézett rám - bármennyire sem viselkedik úgy.

Úgy tudtam, hogy beszól, nem hagy ki alkalmat. Minden adandó alkalommal, mióta elmondtam neki a beállítottságom, beszól. Mi baja a liliommal? Szerintem szép név, mért ne becézhetne a saját anyám így? Hiszen a liliom egy gyönyörű virág, akárcsak én.

- Mit akartál? - Tértem rá a lényegre, vissza akarok menni a szobámba.

- Igaz is - kapcsolata ki a tévét - emlékszel a főnököm lányára? - Hogyne emlékeznék? Akárhányszor itthon vagyok megemlíti, bólintottam, majd folytatta - ma átjön ebédre, legyél udvarias és kedves.

Szóval azt akarja, hogy elcsábítsam? Hihetetlen ez az ember...

Unottan ránéztem, majd se szó se beszéd megfordultam és sétáltam fel a lépcsőn.

- Hová mész? - szólt utánam.

Sóhajtottam, nem érdekel nem fordultam meg sétáltam tovább - Felejtsd el! - Mondtam még utoljára olyan hangosan, hogy ezt meghallja.

****

Elérkezett az ebéd, apám mintsem törődve, amit mondtam, meghívta azt a lányt. Itt ül előttem, s a szüleimmel bájosan beszélget. Nem értem, mit várnak tőlem? Mi kéne, hogy tetsszen rajt? Ez a lány magasabb, mint én, úgy szac/kb százhatvan centiméter körül lehet, göndör válik erő haja és mogyoróbarna szemei vannak, amik az elejétől fogva néznek. Szépnek széplány, de nekem akkor is csak Ian tetszik. Olyan idegesítő ez a helyzet, itt fecseg apámmal és anyámmal. Ahj, Briannek nem volt kötelező itt maradnia állítólag a barátnőjénél alszik. Mind az ő hibája, azért amiért neki van barátnője, azt várják tőlem is.

Itt és most véget vetek ennek a hozzuk össze Eliotot egy lánnyal akciónak.

Felálltam, illedelmesen betoltam magam után a széket, és mielőtt bárki megszólalhatott, megszólaltam.

- Sajnálom, a fiúkat szeretem, hiába is töritek magatokat - kicsit megtörve sétáltam vissza a szobámba. Pihentem egy kicsit, aztán mentem is buszra, ez az utolsó buszom ma. Elköszöntem anyától, és indultam is, bár inkább azt kívánom bárcsak ne tettem volna. A buszmegállóba négy fiatal srác állt, két fekete hajú, egy barna és egy szőke. Ahogy megláttam őket, belém fagyott a vér. Félek ezektől a fiúktól, tavaly óta, még ma is tisztán emlékszem hogyan is történt.

Egyedül vártam a buszmegállóba a buszt, mikor az aktuális szexpartnerem felhívott, mivel javában rajzoltam a füzetembe, kihangosítottam. Fel sem tűnt, hogy valakik vannak a hátam mögött. Azt beszéltem azzal a személlyel, aki felhívott, hogy ma este átjön a szobámba játszani. Miután leraktam a telefont, odajöttek hozzám. Elkezdtek lökdösni... A végén már meg is vertek.

 Azóta a nap óta most látom őket először. Most mit csináljak? Nincs más választásom, nyeltem egyet, majd sétáltam tovább a táskámmal együtt. Nem mentem oda, ahol ők álltak, vagy öt méterre arrébb leálltam, szerencsémre nem vettek észre.

Hamar visszatértem a koleszhoz, örültem, mert így legalább bepótolhatom a mai elmaradt alvást.

****

Másnap korán felkeltem, összetakarítottam a szobám, majd indultam is Mr. Chasterhez.

- Jó Reggelt! Bejöhetek? - Nyitottam be az irodába kopogás nélkül.

- Gyere, és ülj le a fotelbe - összerakta a papírjait, amit kitöltött, majd rám nézett - Eliot, nem fogok kertelni, azt akarom, hogy szakíts meg minden fajta kapcsolatot Iannel, különben kirúglak! Nem kell most döntened, legkésőbb három hét múlva kérem a választ.

Ott álltam, lábaim a döbbentségtől földbe gyökereztek, nem tudtam mást csinálni, bámultam Mr. Chasterre. Mögötte lévő ablakpárkányra egy madárka szállott, csicsergett. Hál isten, megnyugtatott, olyan volt mintha valami párbeszédet folytattam volna a daloló madárral. Ezen kívül a madárka szép volt, királykék toll borította, testéhez képest kicsiny lábai voltak, s nagy íves szárnyai. Gyönyörű, láttam, hogy az igazgató úr már türelmetlenkedik. Próbáltam elraktározni a madárka kepét emlékeimbe, majd elköszöntem.

Tízen egy óra - néztem a karórámra - Ian délután ér be, addig is elmegyek kiszelőztetni a fejem. Mit csináljak? Hagyjam el Iant? Nem tudom, de az biztos, hogy meg kell ezt vele beszélnem - már mentem volna ki a kijáraton, ami az utcára vezet, mikor meghallottam valami éles nyivákolást az udvar felől. Kíváncsi voltam, ezért elmentem megnézni. Nagy meglepetésemre Ian az udvaron beszélgetet egy nála kisebb sráccal. De vajon ki ez a srác?  Mindegy. Nem érdekel, hogy ez a töpszli melyik idióta haverja. Odamegyek, most nem várom meg, míg az új haverjával befejezi a társalgást.

Már itt is vagyok előttük. A törpe gyerek furcsán mosolyog rám. Ennek meg mi baja? Mindegy is. Nem hozzá jöttem, hanem Ianhez.
Odafordultam Ianhez, aki ijedten dadogni kezdett.

- Szi...szia, hogy vagy?

  
 -  Jól, de beszélhetnénk négyszemközt? - utaltam arra, hogy van itt egy zavaró tényező.  

  - Nyugodtan mondhatod előttem is - szólalt meg a rejtélyesen kis növésű srác, a hangja inkább hasonlított egy lányéra, mint egy fiúéra. 
 

Egyszerűen ránéztem csak, komolyan gondolja. Láttam a szemeibe, ezek a szemek... Azt hiszem... le kell festenem.

  - Figyelj - kezdett el beszélni Ian, miközben a haverját vizslattam - tudod már az igazat, igaz? - meg sem várta, hogy válaszoljak már mondta is tovább. Milyen igazat? - Részeg voltam, Eliot - fordított maga felé -, én téged szeretlek.

Most mér mond ilyeneket? Várjunk csak... Azt mondta részeg volt. Vagyis olyan tartalmú italokat fogyasztott, amely boldultságot, s örömöt okozott neki. Amitől az ember nem tudja, mit csinál? Bár az sem biztos... Lehet, hogy akkor is tudja abban a pillanatban.
Mit csináltál Ian? - néztem rá. Arca bántottságot sugárzott, várta a feleletemet. De mégis mit feleljek, ha azt sem tudom, mit csinált? Leszúrt valakit, vagy... Megcsalt! Igen. Biztosan ez történt. Éreztem, ahogy az arcomon az izmaim összerándulnak. Egy lépést tettem hátra.

  - Kivel? - kérdeztem meg, és meglepetésemre, a mindig magabiztos hangom remegett. Égtem belülről, égtem a fájdalomtól. Legszívesebben elfutnék, egészen hazáig. Befeküdnék az ágyba, és Raffalo életét olvasgatnám.

  - Velem - vigyorodott el mellette a kis barna. 

Vele? Ő jobb lenne nálam? Hát azért beszélgettek itt. Kettesben. Vajon mióta tarthat?
  Ránéztem Ianre, aki csak félve bólintott, majd tett felém egy lépést. Hozzám akart érni, de elütöttem a kezét. Már éppen mondani akartam neki valamit, mikor ez a vinnyogó gyerek megint megszólalt.

  - Tudod Eliot, te jobbat érdemelsz, itt vagyok én - mosolyodott el. A halálnak kellenél, nem nekem. Mégis mit képzel ez magáról? Komolyan ez a gyerek úgy fel tud húzni, mint még eddig soha senki.

  - Azt sem tudom, hogy ki vagy! - kiáltottam rá, majd, megrúgtam a bokáját. Ránéztem Ianre - Festegessen ő - és hogy ne keljen veszekednem, másrészt nem akartam látni Iant, visszafutottam a suliba.