Tizen hetedik fejezet - Eliot nélkül

Ian szemszöge

Tökre megérdemeltem... Megcsaltam, és megharagudott, teljesen megértem.
De, ha jobban bele gondolok, ez mind Keith hibája! Igen, ha ő nem meséli be magának, hogy én állok köztük, akkor nem itat le, és nem fekszem le vele.
De részben az én hibám is. Anyám egyszer azt mondta, hogy ittas ember azt mondja, nem tudja, hogy mit tesz, pedig ez nem igaz. Teljesen tisztában van a tetteivel, csak másnap egyszerűen nem emlékszik rá. És pont ez zavar annyira! Imádom Eliotot, de akkor miért tettem azt? Ha annyira szerelmes lennék belé, akkor nem feküdtem volna le azzal a törpével, de mégis. Annyira szorít a mellkasom.
Meg kell beszélnem vele, ha törik, ha szakad! Istenem, miért vagyok ennyire szerencsétlen?!

Megindultam a kolesz felé, mikor Keith visszarántott a kezemtől fogva.

  - Nem mehetsz utána! Akkor mégis mi értelme lenne annak, hogy lefeküdtem veled? - nyavalygót. Sóhajtva lenéztem rá, mire belém szorult a szó. Vagy nagyon jól tud színészkedni, vagy tényleg nagyon bántsa. Hogy honnan veszem?
Egyszerűen azokba a furcsán átlátszó szemeibe több éves szomorúságot láttam. Tényleg nagyon szeretheti Eliotot. Visszaemlékezve, hogy milyen érzés volt, mikor engem nem ismert meg Eliot, vagy mikor a fejemhez vágta, hogy utál.

  - Sajnálom, Keith, én is nagyon szeretem. - A kicsi fiúnak elkerekedett a szeme, s elnyílt a szája. Izmai elgyengültek így a kezemet elengedte.
Bánatosan lehajtotta a fejét, mire belém hasított a bűntudat. - Ne sírj, lesz jobb is - próbáltam vigasztalni, mire elkezdett rángatózni a válla.
Felhajtotta a fejét, és örült kacajba kezdett.
Ennek valami beütése van - ingattam a fejem.

  - Haha - nevetet tovább, majd kicsit megnyugodott, letörölte a könnyét, mely a nevetés miatt folyt ki. - Takarodj, hódítsd vissza a te Romeódat, és élvezd ki a szeretetét, míg úgy nem gondolom, hogy elegem van, és megszerzem magamnak - mosolygót el önelégülten. Ez teljesen bolond, nevetem el magam hitetlenül. Ezt vegyem úgy, hogy áldását adja ránk? Hát, ez nagy. Örülök, hogy ezt mondta.

  - Köszi - mosolyodtam rá, majd újra megindultam. Beszaladtam a koleszba, Eliot szobájához.
 
Épp be akartam nyitni, mikor hirtelen megtorpantam. Mit csinálok? Most tuti a háta közepére sem kíván.
Sóhajtva eldöntöm, hogy majd holnap délután beszélek vele, majd elindultam a szobám felé.

Másnap Eliot még csak rám sem nézett. Nyilvánosan kerül! A kis... Mindegy, majd délután.

Ahogy véget ért az utolsó felvett órám, beszaladtam a szobába lepakoltam, átvedlettem, és szaladtam Eliothoz.

Mikor oda értem, se szó, se beszéd, berontottam a szobába, és a Klyet festő Eliottal találtam szembe magam.
Klye a vászon előtt feszített póló nélkül, Eliot pedig élvezettel festette.

  - Eliot! - mondta kétségbe esett hangon. Miért festi őt? Nem hiszem el, hogy máris másik fiúra hajt... Ráadásul a bátyja legjobb barátjára.

  - Mond - nézett rám közömbösen. 

  - Beszélhetünk? - kérdeztem zavartan. - Úgy értem négyszemközt. 

  - Mond csak - tért vissza a festményéhez.
 
  - Ahj... Figyelj! Sajnálom, részeg voltam! Tudom, ez nem mentség, de akkor is! Annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj! - hadartam el egy szuszra. Nem szerettem volna, ha Klye mindenről tudna.  

  - Nem érdekel. - mondta olyan "semmi nem érdekel, amit te mondasz" hanglejtéssel.   

  - Te most szakítasz velem? - kérdeztem félve. Tudtam, a választ, mégis valahol mélyen azt reméltem, hogy talán megbékél azzal, amit tettem. 

  - Már szakítottam - mosolygót rám. Ezt, hogy lehet mosolyogva mondani?! Komolyan, ez a gyerek kerget engem a sírba!

  - De... - próbáltam tiltakozni, hogy ezt nem teheti meg velem, de közbe vágott.

  - Nincs semmilyen de! A döntésem végleges! Most pedig menj! - jött oda hozzám, hogy kilökjön a szobából.
Lepetten néztem a rám csapódó ajtóra, mire egy nagy levegőt kifújtam magamból.
Nincs más választásom, hanyagolnom kell egy kicsit - indultam el a saját szobám felé.
Istenem, mi lesz ebből még? Eliotott most teljes mértékben megértem. Mégis ki tudná simán elfogadni, hogy a párja simán megcsalta?

Kanyarodtam volna be a folyosóra, ahol a szobám van, mikor hirtelen neki mentem valakinek.

  - Nézz  magad elé, gyökér! - túr idegesen a hajába Brian. Már csak ő hiányzott. Egy halvány mosolyt erőltettem magamra, és bólintottam. - Mi bajod? - vonta fel a szemöldökét. Mit érdekli? Semmi köze! Legfeljebb már tuti nem leszek a sogorja.

  - Tudod, az öcséd - kezdtem bele idegesen.

  - Elmondta? - lepődött meg. Mégis mit? Valamit tudnom kéne? Mivel csak értetlenül meredtem rá, sóhajtott és folytatta. - Azt, hogy az igazgató ki akarja őt csapni. - Apu?! Nem. Ez már túl piszkos játszma. Nem hiszem el, hogy ezt tette! Phu, tuti elköltözök, tuti!

  - És mit tegyek? Szakított velem! - mondtam bánakozóan. Brian már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de közbe vágtam. - Félre léptem, oké?! Sajnálom, de nagyon... De ezt őt nem érdekli. Teljesen megértem, engem sem érdekelne... - halkult el a hangom. - De attól még szeretem - mondtam szinte suttogva, és a földet bámulva.

  - Szivacs - tette a kezét a vállamra. Hát, kösz, most helyre állt a világbéke. - Most hol van?

  - A szobájába festi a haverod.
 
  - Klyet?! - háborodott fel teljesen. Ebbe meg mi ütött?
Bólintottam, mire idegbajosan megindult Eliot szobája felé. Most mire készül? Meg fogja ölni? Na, azt nem engedem!
Gyorsan utána eredtem én is.

  - Eliot! - tört rájuk. Eliot még mindig festet, Klye meg a vászon előtt feszített félmeztelenül.

  - Brian?! - kérdezték kórusban.

  - Mit akarsz? - kérdezte Klye.
 
  - Mégis mi a fészkes fenét művelsz itt? Ja, már tudom! Az öcsémet hajkurászod! Hát, tudod mit? Kabe'! - indult ki felé Brian, de Klye visszarántotta. Öhm, elfelejtették, hogy mi is itt vagyunk?

  - Brian, teljesen félre érted! Én csak megkértem, hogy fessen le.

  - Fessen le!? Ugyan már, Eliot csak olyat fest le, kivel megdugatná' magát! - kiáltotta inkább Eliotnak, mint Klyenek. "Ó, most már értem."  Szúrósan ránéztem Eliotra, aki csak zavartságában megvakarta a tarkóját.

  - Ezt ne itt beszéljük meg... - utalt ránk Klye. Brian bólintott, majd távoztak.
Eliot, mintha misem történt volna vissza állt befejezni a portrét emlékezetből.
Odaálltam mögé, és átöleltem, minek következtében abba hagyta a festést.

  - Szeretlek - súgtam a fülébe. Először nem tett semmit, várt, várt valamire, talán arra, hogy elengedjem, mivel nem sokkal később lehámozta magáról a kezeimet.  

  - Kérlek, távozz - utasított nyugodt hangon, majd visszatért a festéshez.
Sóhajtottam, majd megtettem, amit kért. Hagyom egy kicsit, had nyugodjon meg. Mondjuk nem is látszott nyugtalannak. Legalábbis kívülről. Amúgyis, elmúlik egy kis idő, oké, de utána? Utána mit tegyek? Hódítsam vissza? De miért? Nem lehet, hogy ez valami, hogy is mondják... Jel? Jel a sorstól, mintha azt akarná ezzel súgalni:"öreg, ez egy figyelmeztetés volt, ha újra összejöttök, bajok lesznek". Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de akkoris! Tisztára olyan, mintha mindenki ellenünk volna. Apám, Keith, meg még kitudja, kik morognak magukban, hogy ezek minek vannak együtt. Meg amúgyis, fiúk vagyunk! Akár honnét is nézzük, ennek a kapcsolatnak sose volt jövője. Igen, ez így van, de akkor... Miért fáj ez ennyire? Ahj, már! Beszélnem kell Chaddel - vettem az irányt Chad szobája felé.

  - Chad! - nyitottam be. Chad épp az ágyán feküdt a plafont bámulva. "Úgy látszik jókor jöttem, ő sincs toppon." Lassan felém fordította a tekintetét, majd mutatta, hogy menjek be.
Leültem mellé, mire magára rántott, s szorosan megölelt. Mi baja van? Lehet találkozott a boltos sráccal?

  - Ian - suttogta szomorúan.

  - Hm? - kérdeztem aggódva.

  - Egy lányt csókolt... - Nem hiszem el! A köcsögje! Mit képzel magáról? Phu, csak egyszer találkozzak vele, csak egyszer! Isten irgalmazzon neki, akkor.

  - Megölöm! - jelentettem ki dűhösen. 

  - Ne! Szeretem... - ölelt szorosabban. Hogy kérhet tőlem ilyet, mikor ennyire fáj neki? Chad, te idióta, ne add olyannak a szerelmed, ki teljesen letolja. Persze, én beszélek. Eliotot akarom hajkurászni, mikor nyilvánvalóan nem kíváncsi rám. 

  - Oké, nem bántom, míg azt nem mondod - próbáltam elengedni, de nem tudtam, túl szorosan ölelt. Ch, a kis szeretet hiányos. 

  - Ne is próbálkozz, enyém lettél - nevetet fel. Gyökér, mindig fel tudod dobni az ember kedvét. - Elloplak Eliottól - nyalt bele a fülembe, mire lehervadt a mosoly a képemről, és eltoltam magamtól. Felültem törökülésbe, valamint gyászosan lehajtottam a fejem. - Mi az? - ült fel ő is. Mi lenne? Semmi. Épp ez az, hogy semmi!

  - Szakított velem, mert megcsaltam. - Még kimondani is szar, nemhogy átélni. Chadnek a meglepettségtől elkerekedet a szeme, s elnyílt a szája. Ne nézz így!
 
  - Haver, azt hittem komolyan gondolod vele. 

  - Komolyan is gondoltam! Csak az az idióta törpe leitatott, hogy megdugjam! - mondtam telje- Komolyan is gondoltam! Csak az az idióta törpe leitatott, hogy
megdugjam! - mondtam teljen felháborodva. Teljesen kiakadtam, hogy ezt meri feltételezni. - Tudom, az én hibám, de... - csuklót el a hangom. - Szeretem.
Chad arcizmai meglágyultak, s újra megölelt.

  - Tudom, de most hagyd. Hadd gondolkozzon, te meg addig próbáld el kerülni. - Kerüljem? De hogy?
  Bólintottam, majd elkezdtünk másról beszélni. Chad, mindig tudod, mit kell mondani.
***
Két nap múlva semmivel nem lett jobb. Mindenhol láttam Eliotot, de ő még csak rám sem nézett. Ja, és Liah elhívót randizni. Liah egy széplány. Kék szeme, fekete haja, és kurva jó segge van. Pont, mint Eliotnak... Ahj, már! Miért nála lyukadok ki mindig?! Mindegy, szóval elhívót, én meg elfogadtam.

Most itt ülök vele egy kávézóban.

  - Ó, Ian, és bla, bla - meséli tovább a nem tudom mit. Igazából csak annyit hallok a beszédéből, hogy bla, bla. Olyan unalmas a lány! Egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem. Igaz, jó nő, de akkoris... Eliot... Vagyis! Nincs Eliot! Most csak ez a lány van, akinek nem emlékszek a nevére.
 
  - Aha... - válaszoltam, bár nem tudom mire. 

  - Tényleg? Szerintem is. - És megint nem érdekel. Vajon Eliot meddig fog durcázni? - Ian, nincs igazam? - kortyolt bele a kólájába Liah, asszem'. He? Biztos...

  - De - bólintottam, bár még mindig nem tudom, mire, ezért most figyelek, hogy mit is mond.
 

  - Ugye? Érted még neki állt feljebb... - Aha, mégsem érdekel. Ahj, mikor lesz már ennek a hülyeségnek vége? Eliot, szenvedtem eleget! Bocsáss már meg! Nem elég büntetés nekem ez a csaj is?
- Oké, most mesélj te. Mi történt veled, amit sose akarsz elmondani senkinek?

  - Amit senkinek nem akarok elmondani, neked sem fogom - tolom ki a nyelvem szekálásképp, hogy azért ne lehessen rólam messziről levenni, hogy unom ezt az egészet.

  - Áh! - kezdet bele egy idegesítő vihogásba. Szerencsétlen lovak, megirigyelnék a nevetését, de komolyan.
Ez a lány. Tisztára olyan, mint, akit eddig csak arra használtam, hogy kielégítsen. Hm, talán, ha Eliot nem szól felém hónapok múlva, bekopogok nála.

  - Tudod, későre jár, mehetnénk? - kérdezem, mire egyetértően bólint, hiszen már lassan hat óra lesz, nekünk meg négyig volt kimenőnk.
Elindultunk visszafelé a suliba. A lány játssza a megszeppent szűzt félve, s vörösödve sétált mellettem. Ch, mekkora egy ribanc! Asszem', már értem miért Eliotra vágyok még mindig. Értem, dögös csaj, meg minden szar, de... Annyira nem az esettem. Ez a csaj olyan, akit bármelyik sarkon találnék.

  - Akkor... - torpant meg a bejárat előtt, és csábítgatva rám mosolygott.

  - Szia - indultam volna, mikor visszarántott a pulcsim ujján fogva, majd egy futó puszit nyomott az arcomra. 

  - Szép estét! - szaladt át a női koleszba gyorsan. Most ez zavarba jött? Mindegy, nem is érdekel.
Beosontam a férfi koleszbe, mikor a folyosón megpillantottam egy nevelőt. "A rákba!" - bújok el egy nővény mögé.
Még lélegezni sem mertem, míg a nevelő ellnem ment a folyosóról. Ch, ezek akarnak át látni az én zseniális eszemen? Haha, ahhoz hamarabb kell fel kelniük.
Gyorsan a szobámba szaladtam, s még magamra is zártam az ajtót. Phu, remélem ide még nem ért el a nevelő.
Levettem a pulcsim, és rá akartam dobni az ágyra, de helyette az éjjeli szekrényen landolt.
Sóhajtva mentem oda, elvettem onnan a pulcsim, majd megláttam ott Eliotról készült rajzomat.
Hm, nem a legművészibb, de legalább látszik, ki van rajta. Asszem' ki kell dobnom, ha el akarom felejteni. Ez a rajz túl sok emléket idézz elő bennem, mint például azt, mikor Eliot lefestett félmeztelenül - jut eszembe a pólóm, majd visszakérem -, vagy mikor rájöttem, hogy kályha lettem.
Mindegy, nincs szívem kidobni, ezért nem is fogom.

Elmentem fürdeni, majd lefeküdtem.

                               * * *
Másnap pechemre Eliotnak mindig ott volt órája, mint nekem, mondjuk, osztálytársam, de akkor is! Nem bírok nem ránézni.

Most épp szünet van. A haverokkal kint ülünk az udvaron a lelátón. Eliot ott van a füves részen, épp rajzol. Hm, innen pont rálátni.
Szerencsétlen fiúk valamit hevesen magyaráznak, de sajnos nem tudok rájuk figyelni, mert Elioton állapodik meg a tekintettem.

  - Haver, ha ennyire beszélni akarsz vele, menj! - zökkentett ki a bambulásomból Eliah.

  - Huh? - néztem rájuk értetlenül, majd leesett. - Nem mehetek, mondtam, hogy kidobott.

  - Ian - ül le közénk Chad a fejét ingatva -, lassan négy napja, szerintem már megnyugodott. - Végig néztem a fiúkon, akik egy emberként lökte le a lelátóról, ami csak úgy mellékesen megjegyezve, kurvára fájt.

Feltűnően lassan közeledtem Eliothoz.
Oda mentem a háta mögé, és bele pillantottam a füzetébe, hogy lássam, mit rajzol. Egy kiscicát, de cuki.

  - Szia - ültem le mellé. Meglepve kapja felém a tekintetét, majd a vonásai hirtelen közömbössé simultak. 

  - Mit szeretnél? - tért vissza a rajzához.

  - Mizu?
 
  - Köszi, meg vagyok, de kérlek ne zavarj, most házit csinálok. Szeretném, ha tökéletes volna - mondja olyan semleges hangnembe. M-mi van?! Ilyen átlátszó szöveggel koptat le?! Ch, ez fájt.

  - Ó, rendben.

  - Szia. - Erre akaratom ellenére is elmosolyodok, mert ez olyan Ianes volt. Legalább tanult tőlem valamit.

Bólintottam, felálltam, és visszaballagtam a srácokhoz.

  - Szoptad - vonta le az arckifejezésemből, hogy mi történt Oliver. Igen, egyszer megtettem, de ez részlet kérdése.

  - Igen - biggyesztettem le a szám.

                                 ***

Délután hála istennek kaptam kimenőt, így elmentem egyet sétálni a parkba. Most, hogy kezdődik a tavasz olyan szépek a virágok.
Hm, tényleg, Eliottal is ide jöttem randizni.
Hé, megint mi ez az érzés, mi széttépi szinte a mellkasom?!
Ahj, meg kell nyugodnom - ültem le egy padra. Körül néztem, s rájöttem, hogy ezen a padon rosszalkodtam Eliottal. Vá, minek kell mindenről eszembe jutnia, ez az idióta? - álltam fel dühösen, s kiviharoztam a parkból. Tisztára idegtépő, hogy nem tudok a hiánya ellen tenni semmit! Vagyis, lenne valami, de...
Rózsák! - pillantottam meg egy virágbolt kirakatában az említett növényt.
Lágyan rájuk néztem. Pont olyan, mint amit az arcára festet. Olyan vörös és gyönyörű. Vennem kell neki! - szaladtam be a virágboltba.

  - Elnézést, ezek a rózsák mennyibe kerülnek? - kérdezem a boltost a kirakat felé mutogatva.

  - Három font szállankét. Kérne?

  - Persze, egy hatalmas csokrot kérnék - mosolyodtam rá. Bólintott, majd fél óra múlva már vihettem is.

Mit mondjak neki, mikor oda adom? "Eliot, szeretlek! Járunk?" Á, ez hülyeség! "Szia, Cica, van gazdád?" Ez meg elcsépelt, de akkor mit?

Visszamentem a kollégiumba, Eliot szobájához. Végül nem találtam ki, hogy mit mondjak, ezért csak egy kártyát helyeztem bele a rózsákba.
Letettem a szoba elé a növényt, bekopogtam, majd gyorsan elszaladtam.