Köszönetnyílvánitás!

Köszönjük szépen a több mint 1100 megtekintést! :) Igazán jól esik nekünk, komolyan. :) A blog már lassan a végéhez érkezik, még három fejezet van hátra *szip, szip*, de tervezzük a VMÉ második évadot, ami titok, miről fog szólni. :P Ahogy felkerül itt az utolsó fejezet, nyilvánosságra kerül a második rész. :) Csak így tovább, yaoisták! *^*

(Egy kis ajándék :3 )

Tizen hetedik fejezet - Eliot nélkül

Ian szemszöge

Tökre megérdemeltem... Megcsaltam, és megharagudott, teljesen megértem.
De, ha jobban bele gondolok, ez mind Keith hibája! Igen, ha ő nem meséli be magának, hogy én állok köztük, akkor nem itat le, és nem fekszem le vele.
De részben az én hibám is. Anyám egyszer azt mondta, hogy ittas ember azt mondja, nem tudja, hogy mit tesz, pedig ez nem igaz. Teljesen tisztában van a tetteivel, csak másnap egyszerűen nem emlékszik rá. És pont ez zavar annyira! Imádom Eliotot, de akkor miért tettem azt? Ha annyira szerelmes lennék belé, akkor nem feküdtem volna le azzal a törpével, de mégis. Annyira szorít a mellkasom.
Meg kell beszélnem vele, ha törik, ha szakad! Istenem, miért vagyok ennyire szerencsétlen?!

Megindultam a kolesz felé, mikor Keith visszarántott a kezemtől fogva.

  - Nem mehetsz utána! Akkor mégis mi értelme lenne annak, hogy lefeküdtem veled? - nyavalygót. Sóhajtva lenéztem rá, mire belém szorult a szó. Vagy nagyon jól tud színészkedni, vagy tényleg nagyon bántsa. Hogy honnan veszem?
Egyszerűen azokba a furcsán átlátszó szemeibe több éves szomorúságot láttam. Tényleg nagyon szeretheti Eliotot. Visszaemlékezve, hogy milyen érzés volt, mikor engem nem ismert meg Eliot, vagy mikor a fejemhez vágta, hogy utál.

  - Sajnálom, Keith, én is nagyon szeretem. - A kicsi fiúnak elkerekedett a szeme, s elnyílt a szája. Izmai elgyengültek így a kezemet elengedte.
Bánatosan lehajtotta a fejét, mire belém hasított a bűntudat. - Ne sírj, lesz jobb is - próbáltam vigasztalni, mire elkezdett rángatózni a válla.
Felhajtotta a fejét, és örült kacajba kezdett.
Ennek valami beütése van - ingattam a fejem.

  - Haha - nevetet tovább, majd kicsit megnyugodott, letörölte a könnyét, mely a nevetés miatt folyt ki. - Takarodj, hódítsd vissza a te Romeódat, és élvezd ki a szeretetét, míg úgy nem gondolom, hogy elegem van, és megszerzem magamnak - mosolygót el önelégülten. Ez teljesen bolond, nevetem el magam hitetlenül. Ezt vegyem úgy, hogy áldását adja ránk? Hát, ez nagy. Örülök, hogy ezt mondta.

  - Köszi - mosolyodtam rá, majd újra megindultam. Beszaladtam a koleszba, Eliot szobájához.
 
Épp be akartam nyitni, mikor hirtelen megtorpantam. Mit csinálok? Most tuti a háta közepére sem kíván.
Sóhajtva eldöntöm, hogy majd holnap délután beszélek vele, majd elindultam a szobám felé.

Másnap Eliot még csak rám sem nézett. Nyilvánosan kerül! A kis... Mindegy, majd délután.

Ahogy véget ért az utolsó felvett órám, beszaladtam a szobába lepakoltam, átvedlettem, és szaladtam Eliothoz.

Mikor oda értem, se szó, se beszéd, berontottam a szobába, és a Klyet festő Eliottal találtam szembe magam.
Klye a vászon előtt feszített póló nélkül, Eliot pedig élvezettel festette.

  - Eliot! - mondta kétségbe esett hangon. Miért festi őt? Nem hiszem el, hogy máris másik fiúra hajt... Ráadásul a bátyja legjobb barátjára.

  - Mond - nézett rám közömbösen. 

  - Beszélhetünk? - kérdeztem zavartan. - Úgy értem négyszemközt. 

  - Mond csak - tért vissza a festményéhez.
 
  - Ahj... Figyelj! Sajnálom, részeg voltam! Tudom, ez nem mentség, de akkor is! Annyira sajnálom, kérlek, ne haragudj! - hadartam el egy szuszra. Nem szerettem volna, ha Klye mindenről tudna.  

  - Nem érdekel. - mondta olyan "semmi nem érdekel, amit te mondasz" hanglejtéssel.   

  - Te most szakítasz velem? - kérdeztem félve. Tudtam, a választ, mégis valahol mélyen azt reméltem, hogy talán megbékél azzal, amit tettem. 

  - Már szakítottam - mosolygót rám. Ezt, hogy lehet mosolyogva mondani?! Komolyan, ez a gyerek kerget engem a sírba!

  - De... - próbáltam tiltakozni, hogy ezt nem teheti meg velem, de közbe vágott.

  - Nincs semmilyen de! A döntésem végleges! Most pedig menj! - jött oda hozzám, hogy kilökjön a szobából.
Lepetten néztem a rám csapódó ajtóra, mire egy nagy levegőt kifújtam magamból.
Nincs más választásom, hanyagolnom kell egy kicsit - indultam el a saját szobám felé.
Istenem, mi lesz ebből még? Eliotott most teljes mértékben megértem. Mégis ki tudná simán elfogadni, hogy a párja simán megcsalta?

Kanyarodtam volna be a folyosóra, ahol a szobám van, mikor hirtelen neki mentem valakinek.

  - Nézz  magad elé, gyökér! - túr idegesen a hajába Brian. Már csak ő hiányzott. Egy halvány mosolyt erőltettem magamra, és bólintottam. - Mi bajod? - vonta fel a szemöldökét. Mit érdekli? Semmi köze! Legfeljebb már tuti nem leszek a sogorja.

  - Tudod, az öcséd - kezdtem bele idegesen.

  - Elmondta? - lepődött meg. Mégis mit? Valamit tudnom kéne? Mivel csak értetlenül meredtem rá, sóhajtott és folytatta. - Azt, hogy az igazgató ki akarja őt csapni. - Apu?! Nem. Ez már túl piszkos játszma. Nem hiszem el, hogy ezt tette! Phu, tuti elköltözök, tuti!

  - És mit tegyek? Szakított velem! - mondtam bánakozóan. Brian már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de közbe vágtam. - Félre léptem, oké?! Sajnálom, de nagyon... De ezt őt nem érdekli. Teljesen megértem, engem sem érdekelne... - halkult el a hangom. - De attól még szeretem - mondtam szinte suttogva, és a földet bámulva.

  - Szivacs - tette a kezét a vállamra. Hát, kösz, most helyre állt a világbéke. - Most hol van?

  - A szobájába festi a haverod.
 
  - Klyet?! - háborodott fel teljesen. Ebbe meg mi ütött?
Bólintottam, mire idegbajosan megindult Eliot szobája felé. Most mire készül? Meg fogja ölni? Na, azt nem engedem!
Gyorsan utána eredtem én is.

  - Eliot! - tört rájuk. Eliot még mindig festet, Klye meg a vászon előtt feszített félmeztelenül.

  - Brian?! - kérdezték kórusban.

  - Mit akarsz? - kérdezte Klye.
 
  - Mégis mi a fészkes fenét művelsz itt? Ja, már tudom! Az öcsémet hajkurászod! Hát, tudod mit? Kabe'! - indult ki felé Brian, de Klye visszarántotta. Öhm, elfelejtették, hogy mi is itt vagyunk?

  - Brian, teljesen félre érted! Én csak megkértem, hogy fessen le.

  - Fessen le!? Ugyan már, Eliot csak olyat fest le, kivel megdugatná' magát! - kiáltotta inkább Eliotnak, mint Klyenek. "Ó, most már értem."  Szúrósan ránéztem Eliotra, aki csak zavartságában megvakarta a tarkóját.

  - Ezt ne itt beszéljük meg... - utalt ránk Klye. Brian bólintott, majd távoztak.
Eliot, mintha misem történt volna vissza állt befejezni a portrét emlékezetből.
Odaálltam mögé, és átöleltem, minek következtében abba hagyta a festést.

  - Szeretlek - súgtam a fülébe. Először nem tett semmit, várt, várt valamire, talán arra, hogy elengedjem, mivel nem sokkal később lehámozta magáról a kezeimet.  

  - Kérlek, távozz - utasított nyugodt hangon, majd visszatért a festéshez.
Sóhajtottam, majd megtettem, amit kért. Hagyom egy kicsit, had nyugodjon meg. Mondjuk nem is látszott nyugtalannak. Legalábbis kívülről. Amúgyis, elmúlik egy kis idő, oké, de utána? Utána mit tegyek? Hódítsam vissza? De miért? Nem lehet, hogy ez valami, hogy is mondják... Jel? Jel a sorstól, mintha azt akarná ezzel súgalni:"öreg, ez egy figyelmeztetés volt, ha újra összejöttök, bajok lesznek". Nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de akkoris! Tisztára olyan, mintha mindenki ellenünk volna. Apám, Keith, meg még kitudja, kik morognak magukban, hogy ezek minek vannak együtt. Meg amúgyis, fiúk vagyunk! Akár honnét is nézzük, ennek a kapcsolatnak sose volt jövője. Igen, ez így van, de akkor... Miért fáj ez ennyire? Ahj, már! Beszélnem kell Chaddel - vettem az irányt Chad szobája felé.

  - Chad! - nyitottam be. Chad épp az ágyán feküdt a plafont bámulva. "Úgy látszik jókor jöttem, ő sincs toppon." Lassan felém fordította a tekintetét, majd mutatta, hogy menjek be.
Leültem mellé, mire magára rántott, s szorosan megölelt. Mi baja van? Lehet találkozott a boltos sráccal?

  - Ian - suttogta szomorúan.

  - Hm? - kérdeztem aggódva.

  - Egy lányt csókolt... - Nem hiszem el! A köcsögje! Mit képzel magáról? Phu, csak egyszer találkozzak vele, csak egyszer! Isten irgalmazzon neki, akkor.

  - Megölöm! - jelentettem ki dűhösen. 

  - Ne! Szeretem... - ölelt szorosabban. Hogy kérhet tőlem ilyet, mikor ennyire fáj neki? Chad, te idióta, ne add olyannak a szerelmed, ki teljesen letolja. Persze, én beszélek. Eliotot akarom hajkurászni, mikor nyilvánvalóan nem kíváncsi rám. 

  - Oké, nem bántom, míg azt nem mondod - próbáltam elengedni, de nem tudtam, túl szorosan ölelt. Ch, a kis szeretet hiányos. 

  - Ne is próbálkozz, enyém lettél - nevetet fel. Gyökér, mindig fel tudod dobni az ember kedvét. - Elloplak Eliottól - nyalt bele a fülembe, mire lehervadt a mosoly a képemről, és eltoltam magamtól. Felültem törökülésbe, valamint gyászosan lehajtottam a fejem. - Mi az? - ült fel ő is. Mi lenne? Semmi. Épp ez az, hogy semmi!

  - Szakított velem, mert megcsaltam. - Még kimondani is szar, nemhogy átélni. Chadnek a meglepettségtől elkerekedet a szeme, s elnyílt a szája. Ne nézz így!
 
  - Haver, azt hittem komolyan gondolod vele. 

  - Komolyan is gondoltam! Csak az az idióta törpe leitatott, hogy megdugjam! - mondtam telje- Komolyan is gondoltam! Csak az az idióta törpe leitatott, hogy
megdugjam! - mondtam teljen felháborodva. Teljesen kiakadtam, hogy ezt meri feltételezni. - Tudom, az én hibám, de... - csuklót el a hangom. - Szeretem.
Chad arcizmai meglágyultak, s újra megölelt.

  - Tudom, de most hagyd. Hadd gondolkozzon, te meg addig próbáld el kerülni. - Kerüljem? De hogy?
  Bólintottam, majd elkezdtünk másról beszélni. Chad, mindig tudod, mit kell mondani.
***
Két nap múlva semmivel nem lett jobb. Mindenhol láttam Eliotot, de ő még csak rám sem nézett. Ja, és Liah elhívót randizni. Liah egy széplány. Kék szeme, fekete haja, és kurva jó segge van. Pont, mint Eliotnak... Ahj, már! Miért nála lyukadok ki mindig?! Mindegy, szóval elhívót, én meg elfogadtam.

Most itt ülök vele egy kávézóban.

  - Ó, Ian, és bla, bla - meséli tovább a nem tudom mit. Igazából csak annyit hallok a beszédéből, hogy bla, bla. Olyan unalmas a lány! Egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem. Igaz, jó nő, de akkoris... Eliot... Vagyis! Nincs Eliot! Most csak ez a lány van, akinek nem emlékszek a nevére.
 
  - Aha... - válaszoltam, bár nem tudom mire. 

  - Tényleg? Szerintem is. - És megint nem érdekel. Vajon Eliot meddig fog durcázni? - Ian, nincs igazam? - kortyolt bele a kólájába Liah, asszem'. He? Biztos...

  - De - bólintottam, bár még mindig nem tudom, mire, ezért most figyelek, hogy mit is mond.
 

  - Ugye? Érted még neki állt feljebb... - Aha, mégsem érdekel. Ahj, mikor lesz már ennek a hülyeségnek vége? Eliot, szenvedtem eleget! Bocsáss már meg! Nem elég büntetés nekem ez a csaj is?
- Oké, most mesélj te. Mi történt veled, amit sose akarsz elmondani senkinek?

  - Amit senkinek nem akarok elmondani, neked sem fogom - tolom ki a nyelvem szekálásképp, hogy azért ne lehessen rólam messziről levenni, hogy unom ezt az egészet.

  - Áh! - kezdet bele egy idegesítő vihogásba. Szerencsétlen lovak, megirigyelnék a nevetését, de komolyan.
Ez a lány. Tisztára olyan, mint, akit eddig csak arra használtam, hogy kielégítsen. Hm, talán, ha Eliot nem szól felém hónapok múlva, bekopogok nála.

  - Tudod, későre jár, mehetnénk? - kérdezem, mire egyetértően bólint, hiszen már lassan hat óra lesz, nekünk meg négyig volt kimenőnk.
Elindultunk visszafelé a suliba. A lány játssza a megszeppent szűzt félve, s vörösödve sétált mellettem. Ch, mekkora egy ribanc! Asszem', már értem miért Eliotra vágyok még mindig. Értem, dögös csaj, meg minden szar, de... Annyira nem az esettem. Ez a csaj olyan, akit bármelyik sarkon találnék.

  - Akkor... - torpant meg a bejárat előtt, és csábítgatva rám mosolygott.

  - Szia - indultam volna, mikor visszarántott a pulcsim ujján fogva, majd egy futó puszit nyomott az arcomra. 

  - Szép estét! - szaladt át a női koleszba gyorsan. Most ez zavarba jött? Mindegy, nem is érdekel.
Beosontam a férfi koleszbe, mikor a folyosón megpillantottam egy nevelőt. "A rákba!" - bújok el egy nővény mögé.
Még lélegezni sem mertem, míg a nevelő ellnem ment a folyosóról. Ch, ezek akarnak át látni az én zseniális eszemen? Haha, ahhoz hamarabb kell fel kelniük.
Gyorsan a szobámba szaladtam, s még magamra is zártam az ajtót. Phu, remélem ide még nem ért el a nevelő.
Levettem a pulcsim, és rá akartam dobni az ágyra, de helyette az éjjeli szekrényen landolt.
Sóhajtva mentem oda, elvettem onnan a pulcsim, majd megláttam ott Eliotról készült rajzomat.
Hm, nem a legművészibb, de legalább látszik, ki van rajta. Asszem' ki kell dobnom, ha el akarom felejteni. Ez a rajz túl sok emléket idézz elő bennem, mint például azt, mikor Eliot lefestett félmeztelenül - jut eszembe a pólóm, majd visszakérem -, vagy mikor rájöttem, hogy kályha lettem.
Mindegy, nincs szívem kidobni, ezért nem is fogom.

Elmentem fürdeni, majd lefeküdtem.

                               * * *
Másnap pechemre Eliotnak mindig ott volt órája, mint nekem, mondjuk, osztálytársam, de akkor is! Nem bírok nem ránézni.

Most épp szünet van. A haverokkal kint ülünk az udvaron a lelátón. Eliot ott van a füves részen, épp rajzol. Hm, innen pont rálátni.
Szerencsétlen fiúk valamit hevesen magyaráznak, de sajnos nem tudok rájuk figyelni, mert Elioton állapodik meg a tekintettem.

  - Haver, ha ennyire beszélni akarsz vele, menj! - zökkentett ki a bambulásomból Eliah.

  - Huh? - néztem rájuk értetlenül, majd leesett. - Nem mehetek, mondtam, hogy kidobott.

  - Ian - ül le közénk Chad a fejét ingatva -, lassan négy napja, szerintem már megnyugodott. - Végig néztem a fiúkon, akik egy emberként lökte le a lelátóról, ami csak úgy mellékesen megjegyezve, kurvára fájt.

Feltűnően lassan közeledtem Eliothoz.
Oda mentem a háta mögé, és bele pillantottam a füzetébe, hogy lássam, mit rajzol. Egy kiscicát, de cuki.

  - Szia - ültem le mellé. Meglepve kapja felém a tekintetét, majd a vonásai hirtelen közömbössé simultak. 

  - Mit szeretnél? - tért vissza a rajzához.

  - Mizu?
 
  - Köszi, meg vagyok, de kérlek ne zavarj, most házit csinálok. Szeretném, ha tökéletes volna - mondja olyan semleges hangnembe. M-mi van?! Ilyen átlátszó szöveggel koptat le?! Ch, ez fájt.

  - Ó, rendben.

  - Szia. - Erre akaratom ellenére is elmosolyodok, mert ez olyan Ianes volt. Legalább tanult tőlem valamit.

Bólintottam, felálltam, és visszaballagtam a srácokhoz.

  - Szoptad - vonta le az arckifejezésemből, hogy mi történt Oliver. Igen, egyszer megtettem, de ez részlet kérdése.

  - Igen - biggyesztettem le a szám.

                                 ***

Délután hála istennek kaptam kimenőt, így elmentem egyet sétálni a parkba. Most, hogy kezdődik a tavasz olyan szépek a virágok.
Hm, tényleg, Eliottal is ide jöttem randizni.
Hé, megint mi ez az érzés, mi széttépi szinte a mellkasom?!
Ahj, meg kell nyugodnom - ültem le egy padra. Körül néztem, s rájöttem, hogy ezen a padon rosszalkodtam Eliottal. Vá, minek kell mindenről eszembe jutnia, ez az idióta? - álltam fel dühösen, s kiviharoztam a parkból. Tisztára idegtépő, hogy nem tudok a hiánya ellen tenni semmit! Vagyis, lenne valami, de...
Rózsák! - pillantottam meg egy virágbolt kirakatában az említett növényt.
Lágyan rájuk néztem. Pont olyan, mint amit az arcára festet. Olyan vörös és gyönyörű. Vennem kell neki! - szaladtam be a virágboltba.

  - Elnézést, ezek a rózsák mennyibe kerülnek? - kérdezem a boltost a kirakat felé mutogatva.

  - Három font szállankét. Kérne?

  - Persze, egy hatalmas csokrot kérnék - mosolyodtam rá. Bólintott, majd fél óra múlva már vihettem is.

Mit mondjak neki, mikor oda adom? "Eliot, szeretlek! Járunk?" Á, ez hülyeség! "Szia, Cica, van gazdád?" Ez meg elcsépelt, de akkor mit?

Visszamentem a kollégiumba, Eliot szobájához. Végül nem találtam ki, hogy mit mondjak, ezért csak egy kártyát helyeztem bele a rózsákba.
Letettem a szoba elé a növényt, bekopogtam, majd gyorsan elszaladtam.

Tizenhatodik fejezet - Fegyelmi?!

Eliot szemszöge

Puha ágy, kényelmes párna, meleg takaró, s a frissen mosott rózsaillatú lepedő.

– Eliot! – zavarta meg a szokásos szombat reggeli punnyadásom apám.

Megint mit akar? Állandóan megzavar! Mérgesen felültem az ágyon, felöltöztem, majd leballagtam a nappaliba. Apám és Brian a kanapén foglaltak helyet, míg anyám a konyhából nézte az eseményeket.

– Mit akar ez jelenteni? — nyújtott át egy levelet apu.

Mi ez? – néztem rá a levélre. A feladó a Fly Of The Imagination akadémia.

Félve kinyitottam, majd elkezdtem olvasni. A levélben nagyjából ez állt:

" Tisztelt szülők!

Sajnálattal közlöm, hogy fiúk, Eliot Hunster ellen fegyelmi eljárást indítunk.

Indokai: Alulírott, többszörös figyelmeztetés után is késett az óráról, társaival szemben tiszteletlen viselkedést folytat, pórig tapossa társai álmait, magabiztosságát. Iskola falait rongálta.

A fegyelmi eljárásról szóló információkat, további levelükben értesítjük. A szülök megjelenése kötelező.

Tisztelettel; Donald Chester. "

Ezt nem hiszem el, biztos jól értettem? Ki akarnak rúgni? Azt nem, ott helyben vége lenne az életemnek. Letettem a papírt az asztalra, majd apámra néztem, aki még mindig feszülten nézett.

– Magyarázd meg! – parancsolt rám.

– Nem tudom, szerintem ki akarnak rúgni – magyaráztam hüledezve.

– Na ne mond! Már beszéltem is az igazgató úrral, azt mondta, hogy ezt csak te tudod egyedül elintézi – intett, hogy lépjek közelebb. – Nem tudom, mit akarhat, de az biztos, hogy tudsz segíteni, és akkor lehet, hogy visszamondja ezt az egész kirúgosdít.

Mit akarhat tőlem Mr. Chester? Az igazgató. Mi lesz velem, ha kirúgnak? Vége lenne az életemnek. Ijedten Brianre néztem, aki mit sem törődve újságot olvasott. Mostanában olyan bunkó...

– Mindent elintézek – mondtam, majd megfordultam, s visszamentem a szobába. Igaz, hogy megtörténtek azok a dolgok, amit a levélben említettek, de az nem elég indok, hogy kirúgjanak. Én vagyok a második legtehetségesebb tanulója az iskolának. Szükségük van rám, valami félreértés lehet. Meg kell kérdeznem Iant, ő biztos tud róla.

Gyorsan kikerestem a számát, majd megnyomtam a hívás gombot.

Kicsörögőt.

— Halló — szólalt bele Ian a telefonba –, ki az?

– Szia, dumálhatunk?

– Eliot? – kérdezte ijedten, majd se szó se beszéd, rám csapta a telefont. Ennek meg mi baja? Biztos megint valami hülyeségeken izgul. Lehet, megint azon jár az agya, hogyan is dughatna meg. Perverz állat, foglalkozna a rajzkészsége fejlesztésével.

Újra megpróbáltam hívni, de nem vette fel, hiába csörgött ki, egy idő után ki is kapcsolata a készüléket.

Most mihez kezdjek? Mért teszi ezt velem az állítólagos szerelmem, akinek az lenne a dolga, hogy meghallgassa a gondjaim. Ahj, nincs más válaszoltásom, beszélnem kell Mr. Chasterrel.

Gyorsan elővettem anyu telefonkönyvét, majd elkezdtem keresni Chasteréket. Perceken belül még is találtam. Bepötyögtem a számot, majd megnyomtam a hívás gombot.

— Halló, tessék, ki az? – szólalt meg a telefon másik oldalán egy csilingelő női hang. Biztos Ian anyukája.

— Jó napot! – köszöntem bele a telefonba udvariasan. – Iant keressem, de ha ő nem tartózkodik a házba, akkor Mr. Chasterrel szeretnék beszélni.

— Drágám – kiáltotta el magát az asszony – Ian egyik barátja veled szeretne beszélni.

Vártam pár percet mire odaadta a készüléket a férjének.

– Ki az? – hallottam meg a vonal másik felén Mr. Chastert.

– Jó napot – mondtam már szinte dadogva – Eliot Hunster vagyok – és ennyi. Nem tudok mit mondani.

 -  Drága Eliot, a suli miatt keresel igaz? Vasárnap délelőtt benn leszek az iskolába, aznap gyere az irodámba.

- Rendben - bólintottam - Vasárnap bemegyek, köszönöm, visszahallást - leraktam a telefont, majd futottam fel a szobába összepakolni, vasárnap reggel már ott kell lennem.

Remélem nem fognak kirúgni, sajnos teljességgel igaz az ami a levélben állt, nem tudok semmivel védekezni.

Egész nap nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ki fognak rúgni. Nagyon félek, nem tudom mi lesz. A szokásos délutáni tájfestést sem tudtam megcsinálni, teljesen elrontottam. Nem tudtam ezektől a gondolatoktól a táj szépségére figyelni. Beszélnem kell Briannel - gondoltam, majd átmentem a szobájába. Éppen a zongora előtt ült, lassan szinte már érzékien végighúzta hosszú ujjait a billentyűkön. Nem akartam zavarni, csendben leültem az ágyra, s épp abban a pillanatban kezdődött a műsor, amit én annyira szeretek.

Brian kinyitotta szemeit, játékosan elmosolyodott, majd elkezdett játszani a zongorán, ha jól tudom Beethoven IX. Szimfóniája. Gyönyörű, és egyben keserű érzés ezt hallgatni. Gyönyörű mert átjárja a testem a dallam varázsa, jobb kedvem lesz tőle és úgy érzem, mintha szerelmesen bódult állapotba kerülnék. És keserű, mert tudom, én soha nem fogok ilyen érzéseket kiváltani senkiből a festményeimmel. Rossz tulajdonságom, próbáltam már tenni ellene, de nem tudok, egyszerűen féltékeny vagyok a bátyám tehetségére, épp ezért is szeretem annyira. Ő adja a motivációt számomra, bármikor ránézek tudom, jobbnak kell lennem, alkotnom kell, hogy egyszer, túlszárnyalhassam. Nem tudom mért haragszik rám, de remélem, nemsokára elhagyja a harag a lelkét, s nyugalom, majd boldogság lép helyébe. Ottmaradtam, mindaddig, amíg be nem fejezte a zongorázást, majd lementem a szüleimhez. Mikor már éppen beszélhettem volna Briannel, apa hívott, hogy jöjjek le.

Apa, vagyis Mr. Hunster, kinek mi szokásosan a kanapén hevert, miközben természettudományos filmet nézet. Ez volt a kedvenc sorozata, ilyenkor jutott eszébe a leghihetetlenebb dolgok. Kíváncsian várom megint mit talált ki.

- Liliom - szólt ki hozzám anyám a konyhából - kész a sütemény, kérsz?

Szeretem ezt a nevet, kiskorom óta így hív.

- Ne hívd így! - Rivallt rá apa - Ne viselkedj vele, úgy mint egy nővel, ő férfi - nézett rám - bármennyire sem viselkedik úgy.

Úgy tudtam, hogy beszól, nem hagy ki alkalmat. Minden adandó alkalommal, mióta elmondtam neki a beállítottságom, beszól. Mi baja a liliommal? Szerintem szép név, mért ne becézhetne a saját anyám így? Hiszen a liliom egy gyönyörű virág, akárcsak én.

- Mit akartál? - Tértem rá a lényegre, vissza akarok menni a szobámba.

- Igaz is - kapcsolata ki a tévét - emlékszel a főnököm lányára? - Hogyne emlékeznék? Akárhányszor itthon vagyok megemlíti, bólintottam, majd folytatta - ma átjön ebédre, legyél udvarias és kedves.

Szóval azt akarja, hogy elcsábítsam? Hihetetlen ez az ember...

Unottan ránéztem, majd se szó se beszéd megfordultam és sétáltam fel a lépcsőn.

- Hová mész? - szólt utánam.

Sóhajtottam, nem érdekel nem fordultam meg sétáltam tovább - Felejtsd el! - Mondtam még utoljára olyan hangosan, hogy ezt meghallja.

****

Elérkezett az ebéd, apám mintsem törődve, amit mondtam, meghívta azt a lányt. Itt ül előttem, s a szüleimmel bájosan beszélget. Nem értem, mit várnak tőlem? Mi kéne, hogy tetsszen rajt? Ez a lány magasabb, mint én, úgy szac/kb százhatvan centiméter körül lehet, göndör válik erő haja és mogyoróbarna szemei vannak, amik az elejétől fogva néznek. Szépnek széplány, de nekem akkor is csak Ian tetszik. Olyan idegesítő ez a helyzet, itt fecseg apámmal és anyámmal. Ahj, Briannek nem volt kötelező itt maradnia állítólag a barátnőjénél alszik. Mind az ő hibája, azért amiért neki van barátnője, azt várják tőlem is.

Itt és most véget vetek ennek a hozzuk össze Eliotot egy lánnyal akciónak.

Felálltam, illedelmesen betoltam magam után a széket, és mielőtt bárki megszólalhatott, megszólaltam.

- Sajnálom, a fiúkat szeretem, hiába is töritek magatokat - kicsit megtörve sétáltam vissza a szobámba. Pihentem egy kicsit, aztán mentem is buszra, ez az utolsó buszom ma. Elköszöntem anyától, és indultam is, bár inkább azt kívánom bárcsak ne tettem volna. A buszmegállóba négy fiatal srác állt, két fekete hajú, egy barna és egy szőke. Ahogy megláttam őket, belém fagyott a vér. Félek ezektől a fiúktól, tavaly óta, még ma is tisztán emlékszem hogyan is történt.

Egyedül vártam a buszmegállóba a buszt, mikor az aktuális szexpartnerem felhívott, mivel javában rajzoltam a füzetembe, kihangosítottam. Fel sem tűnt, hogy valakik vannak a hátam mögött. Azt beszéltem azzal a személlyel, aki felhívott, hogy ma este átjön a szobámba játszani. Miután leraktam a telefont, odajöttek hozzám. Elkezdtek lökdösni... A végén már meg is vertek.

 Azóta a nap óta most látom őket először. Most mit csináljak? Nincs más választásom, nyeltem egyet, majd sétáltam tovább a táskámmal együtt. Nem mentem oda, ahol ők álltak, vagy öt méterre arrébb leálltam, szerencsémre nem vettek észre.

Hamar visszatértem a koleszhoz, örültem, mert így legalább bepótolhatom a mai elmaradt alvást.

****

Másnap korán felkeltem, összetakarítottam a szobám, majd indultam is Mr. Chasterhez.

- Jó Reggelt! Bejöhetek? - Nyitottam be az irodába kopogás nélkül.

- Gyere, és ülj le a fotelbe - összerakta a papírjait, amit kitöltött, majd rám nézett - Eliot, nem fogok kertelni, azt akarom, hogy szakíts meg minden fajta kapcsolatot Iannel, különben kirúglak! Nem kell most döntened, legkésőbb három hét múlva kérem a választ.

Ott álltam, lábaim a döbbentségtől földbe gyökereztek, nem tudtam mást csinálni, bámultam Mr. Chasterre. Mögötte lévő ablakpárkányra egy madárka szállott, csicsergett. Hál isten, megnyugtatott, olyan volt mintha valami párbeszédet folytattam volna a daloló madárral. Ezen kívül a madárka szép volt, királykék toll borította, testéhez képest kicsiny lábai voltak, s nagy íves szárnyai. Gyönyörű, láttam, hogy az igazgató úr már türelmetlenkedik. Próbáltam elraktározni a madárka kepét emlékeimbe, majd elköszöntem.

Tízen egy óra - néztem a karórámra - Ian délután ér be, addig is elmegyek kiszelőztetni a fejem. Mit csináljak? Hagyjam el Iant? Nem tudom, de az biztos, hogy meg kell ezt vele beszélnem - már mentem volna ki a kijáraton, ami az utcára vezet, mikor meghallottam valami éles nyivákolást az udvar felől. Kíváncsi voltam, ezért elmentem megnézni. Nagy meglepetésemre Ian az udvaron beszélgetet egy nála kisebb sráccal. De vajon ki ez a srác?  Mindegy. Nem érdekel, hogy ez a töpszli melyik idióta haverja. Odamegyek, most nem várom meg, míg az új haverjával befejezi a társalgást.

Már itt is vagyok előttük. A törpe gyerek furcsán mosolyog rám. Ennek meg mi baja? Mindegy is. Nem hozzá jöttem, hanem Ianhez.
Odafordultam Ianhez, aki ijedten dadogni kezdett.

- Szi...szia, hogy vagy?

  
 -  Jól, de beszélhetnénk négyszemközt? - utaltam arra, hogy van itt egy zavaró tényező.  

  - Nyugodtan mondhatod előttem is - szólalt meg a rejtélyesen kis növésű srác, a hangja inkább hasonlított egy lányéra, mint egy fiúéra. 
 

Egyszerűen ránéztem csak, komolyan gondolja. Láttam a szemeibe, ezek a szemek... Azt hiszem... le kell festenem.

  - Figyelj - kezdett el beszélni Ian, miközben a haverját vizslattam - tudod már az igazat, igaz? - meg sem várta, hogy válaszoljak már mondta is tovább. Milyen igazat? - Részeg voltam, Eliot - fordított maga felé -, én téged szeretlek.

Most mér mond ilyeneket? Várjunk csak... Azt mondta részeg volt. Vagyis olyan tartalmú italokat fogyasztott, amely boldultságot, s örömöt okozott neki. Amitől az ember nem tudja, mit csinál? Bár az sem biztos... Lehet, hogy akkor is tudja abban a pillanatban.
Mit csináltál Ian? - néztem rá. Arca bántottságot sugárzott, várta a feleletemet. De mégis mit feleljek, ha azt sem tudom, mit csinált? Leszúrt valakit, vagy... Megcsalt! Igen. Biztosan ez történt. Éreztem, ahogy az arcomon az izmaim összerándulnak. Egy lépést tettem hátra.

  - Kivel? - kérdeztem meg, és meglepetésemre, a mindig magabiztos hangom remegett. Égtem belülről, égtem a fájdalomtól. Legszívesebben elfutnék, egészen hazáig. Befeküdnék az ágyba, és Raffalo életét olvasgatnám.

  - Velem - vigyorodott el mellette a kis barna. 

Vele? Ő jobb lenne nálam? Hát azért beszélgettek itt. Kettesben. Vajon mióta tarthat?
  Ránéztem Ianre, aki csak félve bólintott, majd tett felém egy lépést. Hozzám akart érni, de elütöttem a kezét. Már éppen mondani akartam neki valamit, mikor ez a vinnyogó gyerek megint megszólalt.

  - Tudod Eliot, te jobbat érdemelsz, itt vagyok én - mosolyodott el. A halálnak kellenél, nem nekem. Mégis mit képzel ez magáról? Komolyan ez a gyerek úgy fel tud húzni, mint még eddig soha senki.

  - Azt sem tudom, hogy ki vagy! - kiáltottam rá, majd, megrúgtam a bokáját. Ránéztem Ianre - Festegessen ő - és hogy ne keljen veszekednem, másrészt nem akartam látni Iant, visszafutottam a suliba.

Tizenötödik fejezet - Minden pia Keith-hez vezet

Sziasztok! :D Eléggé érdekes fejezet cím, ámde találó. :3 Reméljük, tetszeni fog nektek! :D

Aoi és Kuti.

Ian szemszöge

Hú, de jól éreztem magam a randin. Ú, istenem, miért dobban ekkorát a szívem, ha csak Eliotra gondolok?! Annyira aranyos volt tegnap, mikor elpirult. Elpirult! Miattam! Ez annyira jó érzés.

Ilyen volna szerelmesnek lenni? Nem tudom, de nagyon tetszik ez az érzés. Vagyis most... De mi van, ha apám tényleg eltilt tőle? Ch – ráztam meg a fejem –, mégis, hogyan tudna engem eltiltani pont tőle? Pff, ne nevetessen! Tizenhét éves vagyok, lassan tizennyolc, szóval kétlem, hogy apám alakítaná az én szerelmi életem, sőt, semmilyen életem!

Pár nappal később elérkezett a hétvége. Egész héten próbáltam annyi időt tölteni Eliottal, amennyit bírtam. Ha hiszitek, ha nem, sokkal jobban szeretem, mint hittem.

Fúj, de nyálas vagyok! Mindegy, ez van és kész. Chad simán megengedte, hogy ott aludjak nála.

A suliból direkt eljöttem hamarabb, hogy ne apuval keljen mennem. A szöszi apja jött értünk, és bevette a dumát, hogy az én szüleim is bele egyeztek. Amikor odaértünk hozzájuk, egyből felmentünk a szobájába. Ráugrottam az ágyára, ő meg rám. Tök nehéz, leszállhatna rólam! Utálom!

– Úgy imádom, amikor itt alszol, Ian – súgta a fülembe perverzen –, mert akkor könnyedén megcsinálhatlak. – Erre egy hatalmasat felnevettem, majd lelöktem magamról.

Olyan idióta! Azt hiszi, ettől nem akarok, majd mellette aludni? Akkor hatalmas tévedésben él a kis csíra.

– Gyökér, honnan veszed, hogy nem én lennék felül? – ültem törökülésbe. Szélesen elvigyorodott, továbbá oda ült elém.

– Onnan, hogy olyan jól csinálom, hogy térden állva könyörögnél, hogy tegyem meg. De – itt tartott egy kis hatásszünet –, ezek után lesheted, hogy egy ujjal is hozzád érek. – Megdobtam egy párnával, amikor megcsörrent a telefonja. Rápillantottam, és Tod neve villant fel a kijelzőn. A boltos srác, aki összetörte a szívét... Mit akar ez a dög tőle?

Érdekesen felvontam a szemöldököm, ő meg vörös arccal fogta meg a telefont és ment ki.

Oda mentem az ajtóhoz, hogy tudjam, miről beszélnek.

– Szia! Nem, most nem. Tudom... Jó, erről ki is tehet?! Semmi közöd... Rendben, szia!

Gyorsan visszaugrottam az ágyra, és a lehetőbb legalapvetőbb pózba vágtam magam.

Chad úgy jött vissza, mintha semmi sem történt volna. Leült a forgós székéhez, asztala felé fordult, és beüzemelte a gépet.

 – Nézünk valami filmet? – pillantott hátra rám a válla felett. Bólintottam, és hasra feküdtem, hogy lássam a monitort.

Mi ez a hirtelen témaváltás? Miért hívta? Minek vette fel?

– Öhm, Chad – zavartam meg abba, hogy keressen egy jó filmet. Felém fordult a székkel, és érdekesen meredt rám, miközben a kezét és lábát keresztbe fonta. – Miért hívott a boltos srác? – kérdeztem félve.

– Azt mondta, hogy megjött az, amit rendeltem. – Ezt vegyem be? Oké, ha annyira akarod, nem erőltettem. Elmondod, ha akarod.

– Ja, oké – vontam meg a vállam. – Mit nézünk? – váltottam témát. Gyorsan visszafordult a géphez, majd rá kattintott egy filmre.

– Túl a barátságon – állt fel nevetve, és levágta magát mellém. Felnevetem én is, majd elkezdődött a film.

Egész film alatt be nem állt a szánk. Szinte minden egy kis mozdulatot kommentáltunk.

Az óra már este hét órát ütött, mikor a telefonom megcsörrent. Reménykedtem abba, hogy az a kis nyomi hív, mert egész nap nem is beszéltünk, én meg nem mentetem el múltkor a számát. Erről jut eszembe, vajon ki volt az, aki SMS-ben vallót nekem szerelmet? Mindegy, biztos egy lány.

Mindenesetre nem Eliot hívott, hanem apám.

– Hol a kurva életében vagy?! – kaptam kiabálást köszönés helyett.

– Chadnél – mondtam olyan közönnyel a hangomba, hogy az szinte már vicces volt.

– Told haza azt a szét kúrt popsidat, fiacskám, mert bajok lesznek! – próbálta nyugodtan mondani, de nem jött neki össze. Mi az, hogy szét kúrt? Nem is én vagyok alul! Hát, kapja be!

– Nem, szia!

– Ha kinyomod, oda megyek és a középső részednél fogva rángatlak haza az utcán – mondta halál komolyan. Kitágultak a puppiláim, és nyeltem egy nagyot. Nem tenné meg, ugye!? Ahj, a francokat nem tenné meg! Szerintem még élvezné is, hogy szadizhat. Á, a kis... Sarokba szorított...

– Jól van, nyugi! Fél óra és otthon vagyok – nyomtam ki. Chad érdeklődve nézett rám, mikor a haját törölgetve jött be a szobába. – Haza kell mennem, bocsi – kezdtem el pakolászni.

Olyan szívás! Utálom aput! Mindent tönkre akár tenni. Meg tudnám folytatni, mikor játsza a homofób apát.

– Miért? – kérdezte szomorúan.

– Apám hívott – vontam meg a vállam. Chad daccosan bólintott, majd nevetve hozzá tette.

– Pedig veled terveztem az estémet. – Én is felnevettem, és felvettem a táskám.

Chad hazáig elkísért, de bejönni már nem mert, mert félt, hogy apu kiabálni fog vele is.

Sóhajtva beléptem az ajtón, levettem a cipőm, és a szobám felé vettem az irányt.

– Te vagy az, Ian? – hallottam meg anyu hangját a nappaliból.

– Aha – mondtam gyorsan, hogy ne keljen oda mennem.

– Gyere ide. – Ne! Ez apám volt...

Dobogó szívvel mentem a nappaliba. A kanapén ott ültek az én drága szüleim, akik sose bántanának, igaz?! Apu biccentett, hogy üljek le a velük szemben lévő bőrszínű fotelbe. Megtettem, majd nyakam behúzva néztem hol anyura, hol apura.

– Sziasztok – vigyorodtam félve. – Mi az? – érdeklődtem. Anyu rá nézett apura, mivel azt jelezte, hogy apué a pálya. Ujaj...

– Még egy ilyen, és nem leszünk jóba, kis fiú. Ja, és válassz melyik suliba akarsz átmenni. – Átmenni? Ez hülye.

– Nem – sziszegtem. – Figyelj, apu! Én ott szeretnék maradni – próbáltam erélyes lenni, de elég gyéren sikeredett. 

Érdekesen felvonta a bal szemöldökét, és sunyin elmosolyodót.

– Akkor mondj búcsút a babádnak. – Most Eliotra gondol? Nem teheti! Nincs hozzá semmi köze.

Felpattantam, mire apám is. Anyu ijedten nézett hol rám, hol apura. Nyeltem egy nagyot, és folytattam.

– Miért?! Nem vagy képes felfogni, hogy kedvelem a gyökér fejét?! Nem, te csak azzal foglalkozol, hogy hogyan tegyél keresztbe nekem! – A hangom egész végig remegett, féltem. Apu elszokta érni, amit akar. És úgy látszik, ha erről van szó, azt is, hogy a fia megutálja. Mert most rühellem, teljességgel megvettem, amiért ennyire homofób. – És nem fogok elbúcsúzni tőle, mert nem tilthatsz el tőle! Érted?! Szeretem – folytattam egy kicsit bátrabban, mire apám lekevert nekem egy hatalmas pofont.

Éget az arcom, azon része, hol a tenyere csattant. Megütött... A kis...! Volt mersze?! Ez apa?! Inkább, csak annak nevezteti magát.

Ijedten meredtem apámra, és a tekintetébe megláttam valami bűntudat félét.

– Ian – nyúlt felém lassan. Elütöttem a kezét, majd oda szaladtam az ajtóhoz. – Hova mész?! – Nem figyeltem, inkább felhúztam a cipőm, aztán kiszaladtam.

Kint sötét volt, és hideg, de nem érdekelt csak futottam, nehogy apu utánam jöjjön.

Mikor kikanyarodtam az utcából akkor lassítottam le.

Hova menjek most? Chadnél nem akarok megint zavarni, haverok, pedig... Á, péntek este van, tuti valahol buliznak.

Kolesz... – álltam meg egy utcai lámpa alatt. Elfáradtam... Testileg és lelkileg.

Lassan sétáltam tovább, miközben elővettem a telefonom és el kezdtem keresni benne Eliot számát. Ja, de nem is mentettem el...

Ahj, pedig most annyira beszélnék vele. Olyan, szívás ez az egész!

Akkor elmegyek a koleszba. Úgysem leszek egyedül, aki nagyon messze lakik azok csak hosszabb szünetekre mennek haza.

Át fog íratni egy messzi suliba, és eltilt, majd az én idiótámtól. Fúj – borzongtam meg – kéne már alám valami rongy, hogy felszívja a csöpögésemet.

Vajon ő is szokott ilyenek gondolkodni? Vagy egyáltalán szokott rólam? Hát, ezt sose tudom meg. Ha csak... Á, úgyse fogok megtanulni gondolatot olvasni.

Felnéztem az előttem álló épületre. Megérkeztem.Az épületben csak itt-ott égtek a lámpák.

Sóhajtva bementem, és megütött a drága meleg.

– Hát te? – nézett rám érdekesen a portás bá'.

– Hétvégén itt leszek, nem gond? – kérdeztem a lehetőbb leglágyabban, minek nem tudott ellenállni, és bólintott.

Bementem a szobámban, és szerencsére hagytam itt ruhákat. Elmentem fürdeni. Imádok! Akkor szoktam átgondolni sok mindent. Itt mindig tiszta fejjel tudok gondolkodni. Hm, de most mit tegyek? Még a forró víz sem tudott segíteni.

Miután végeztem felvettem egy fekete trikót, egy szürke mackóval, ráadásnak, pedig egy fehér zoknit. Most nem felzseléztem a hajam, hanem simán összekuszáltam.

Visszamentem a szobába, mire teljesen megéheztem, ezért kimentem a folyosóra az automatához.

Bedobtam a pénzt és megnyomtam a csoki gombját.

– Szia – lépett mellém a múltkori srác a folyosóról, ha jól tudom, Keith.

A mogyoró barna haja el volt feküdve, az átlátszóan kék szeme, pedig örömöt sugárzót.

Mint minden normális fiú, egy fekete bokszert és egy fehér trikót választott pizsamástul.

– Hali – vettem el a csokim, majd odébb álltam, hogy oda férjen.

– Mi a baj? Morcinak látszol – vett egy kávét, aztán felém fordult. Lenéztem rá, és elmosolyodtam.

Nem is ismer, de érdeklődik, de ari.

– Hát... Mindegy! Nincs kedved a szobába dumálni?  – A hirtelen jött kérdésemre először meglepődött, de bólintott. Én egy csokival, ő egy kávéval léptünk be a szobába.

Egymás elé leültünk a földre, és komolyan meredtünk egymásra, míg ki nem tört belőlünk a kacaj.

– Na, miért voltál szomorú? Ha azt mondod, mert a neved szamárú, akkor lecsaplak – dőlt neki a falnak.

Ez a gyerek normáltalan! Sose mondtam volna ilyet.

– Hát... Apám el akarja tiltani tőlem a barátom – vontam meg a vállam. Hogy mért mondom el neki? Mert ő van itt, és talán érdekli is.

– Ki a szerencsés fiú? – vigyorgott rám. Szerencsés? Néző pont kérdése.

– Eliot... Gondolom hallottad a pletykát – ettem meg az utolsó falatom.

– Igen, hallottam. Aranyos srác lehet. De hallod!? Állítólag a tanáriba van pia. Hozzak? Olyan szívás, hogy itt punyadunk péntek este, nem? Meg nem fogsz Eli babádon agyalni – vetette felém az ajánlatait. Oké, miért is ne? Hiszen péntek az én napom, kedvem a piára hangolom.

Bólintottam, mire vinnyogót egyet, kiment, később pedig egy csomó alkohollal tért vissza.

Hello, drága, hadd igyalak meg!

                               ***

Másnap reggel fej fájásra keltem. Ú, tegnap jól leittuk magunkat Keith-szel. Lenéztem magam mellé és ott volt ő. Nincs rajta póló...Végig néztem magamon. Rajtam sincs! De még alsó se! Mit tettem?! Mit?! Gyorsan vettem fel egyet, majd elkezdtem rángatni a fiút.

– Mi az? – kérdezte álom itassan.

– Mit tettünk este?! – meredtem rá ijedten. Ezért utálok le részegedni, mert nem emlékszem utána semmire. Perverzen elmosolyodott, majd felült.

– Úgy beindított, amikor a nevemet nyögted – mondta bájgúnárosan. Nem! Ez nem igaz! Nem lehet igaz! Mi van, ha Eliot megtudja!?

– Eliot előtt kuss legyen! – parancsoltam.

– Figyelj, akkor elmesélek valamit. Nem te kellesz nekem, hanem Eliot. Hogy miért? Mert nyolcadik óta szeretem! Igen, azóta ismerem... Akkor feküdtem le vele, de neki csak ennyi kellett... Aztán újra találkoztunk ebbe a suliba, és elhatároztam, hogy az enyém lesz! De volt egy zavaró tényező: te! – Teljesen le esett az állam a hirtelen jött infótól. Kell neki Eliot? Szóval, direkt kihasználta, hogy részeg vagyok! A kis, köcsög. – Szóval, hétfőig vagy te mondod el neki, vagy én – mosolygott gonoszul.

Úgyse tenné! Vagy mégis? Nagyon elszántnak tűnt. De.. Dobni fog.

Mit tegyek?

Tizennegyedik fejezet - Randevú

Eliot szemszöge

Másnap reggel egy idegesítő ricsajra keltem. Hihetetlen, az embert sose hagyják pihenni! – gondoltam dühösen, miközben a paplan alól kinyúltam az éjjeli szekrényem felé, hogy kikapcsoljam a zaj forrását. Átkozott legyen az ember, aki ezt a szerkentyűt feltalálta! Kómásan kinyitottam a szemem, majd az órára pillantottam. A kis fekete mutatók negyed tizenegyet mutattak. Ásítottam egyet, felálltam, kinyújtózkodtam, továbbá hamar le is esett, hogy hétköznap van, és már jól elkéstem. Jaj! – szaladtam a ruhás szekrényemhez. Előhalásztam belőle egy hosszított pulcsit, fekete szűk farmert, és fel is vettem őket. Minek póló? Meleg van… Legalábbis, március van. Gyorsan magamra kaptam még egy zoknit, valamint egy cipőt, és már indultam is volna, amikor eszembe jutott valami, pontosabban valaki.

 Visszafordultam, az ágyon még mindig ott aludt angyalian perverz vigyorral az arcán Ian. Visszamentem a szobámba, az íróasztalomon lévő almára néztem, majd az alvó fiúra. Olyan aranyos – gondoltam, miközben megfogtam a gyümölcsöt, és hozzá vágtam. Ő ijedten ugrott egyet az ágyban, felült, megfogta az almát, és értetlenül méregetni kezdte.

- Siess, elkésünk! – világosítottam fel. Rám nézett, megrázta a fejét, és visszabújt az ágyba. Most mi van…?

- Én száz, hogy ma nem megyek be! – makacskodott. – És te se menj, maradj itt velem – mosolygott ki a takaró alól huncutul. Körbe néztem. Ez most komoly? Ian rossz hatással van rám, múltkor is miatta nem voltam suliba… - gondoltam kelletlenül, és visszafeküdtem mellé. Ő egyből felpattant, felkapott magára valamit, valamint készülődni is kezdett. - Tudod mit? Menjünk innen – fordult felém vigyorogva. Értetlenül meredtem rá, és mielőtt rákérdezhettem volna, folytatta. – Majd meglátod – intett le. Megvontam a vállam. Legyen, ahogy akarja, nekem mindegy.

 Gyorsan elkészült; egy fehér pólót vett fel, farmer térdnadrággal, hozzá illő fekete kondival és pilóta napszemüvegbe. Az oké, hogy meleg van, de azért nem ennyire! Megragadt a csuklómnál fogva, felrántott, aztán kiszaladtunk a kollégiumból, át a portán, ahol a portás bá még csak észre se vett minket. Vagy nem akart, de ez már részlet kérdése. Amikor kiértünk a Walk Streetre tanácstalanul toporogtam mostani barátom mellett. Hová visz? Ki a sarokra? Ugyan, arra nem lenne képes…

 - Hová megyünk? – néztem fel rá.

- Mégis hová mennénk, te kis butus! Hát, randizni! – vigyorodott el. Jé, ilyet se hall minden nap az ember! Ian ilyen romantikus lélek volna, hogy elviszi az embereket randevúra? Nocsak, az ember azt hinné, csak „azt” akarja, de nem! Úgy látszik, amit komolyan gondol, azért tesz is valamit. Vagyis, azt hiszem… Jut eszembe! Mit kéne mondanom vagy tennem?! Soha nem voltam még ilyen helyzetbe, hisz’ az eddigi kapcsolataim nem voltak olyan komolyan, hogy elhozzanak randizni. Vagy nem foglalkoztak ilyesfajta dolgokkal, vagy csak szexre kellettem nekik, amit bevallok, nem bánok, mert hát én is akartam. De atya úr isten! Jól vagyok én felöltözve?! – néztem magamon végig. Hát, nem olyan rossz… Nem tudom, miért izgulok ennyire, hiszen teljesen tisztába vagyok azzal, hogy Ian oda-vissza van értem, csak hát… Ki érti a mai fiatalságot!? Túl sokat agyalnak, na…

- Nos, hogy tetszik? – zavarta meg az elmélkedésem Ian mély hangja. Észre sem vettem, hogy megálltunk. Körbe néztem, és kiderült, hogy a West Parkba hozott. Azta! – ámultam el. Gyönyörű! A napsugarak tökéletes szögbe esnek be, a rózsák már kezdenek kinyílni, és a pázsit… Mikor lett ilyen szép, zöld? Bámulatos hely, annyi biztos! Főleg, hogy a sétáló rész ki van kavicsozva, és az körbe vesz egy füves területet, ahol itt-ott elhelyezkedik egy pad, és terület közepén egy régi pavilon.

- Nagyon szép – mosolyogtam rá. Egyetértően bólintott, majd elszaladt egy fagyizóhoz. Nem szeretem az édes dolgokat, de legyen… Ő kedvéért megeszek egyet. Hm, nem is értem, miért voltam ilyen ideges! Csak úgy kell vele tennem, ahogy eddig, csak most nyilvánosan… Nincs benne semmi hűhó, hiszen biztosan normális, ha két fiú szerelmes egymásba…

- Citromos jó? – jött vissza két tölcsérrel. Egyik csokis volt, másik citromos. Na, igen, az nem annyira édes – vettem el tőle. Belenyaltam. Mmm, isteni! Ahogyan az íz csiklandozta az ízlelőbimbóim, ahogy a citrom savanykás íze szétáradt a számba… Á, nagyon finom! Miközben ettünk sok mindenről mesélt nekem; családjáról, haverjairól és arról, hogy hogyan is került be a suliba. Ki is találhattam volna, komolyan…

A meséi közbe elküldtem még egy körre, mivel fantasztikusan ízletesnek bizonyult a fagylalt, ezt fel is róta nekem gúnyos és huncut vigyorral az arcán, miszerint ha így folytatom, nem leszek olyan kis „bombázó”, mint most. Ezt a kifejezést nem nőkre használják?

- Gyere! – ragadta meg a kezem. Hé, még eszem! – nyaltam bele az édességembe, miközben ez az idióta őrölt módon rángatott a pavilon felé.

- Mit csinálunk itt? – néztem rá értetlenül, amikor megálltunk az építmény közepébe. Teljesen elámultam. Itt állni olyan, mintha hercegnő lennék! Egy szép, fodros, habos-babos ruhába itt táncolnék a hercegemmel és megkérné, hogy legyek vele örökre! –meredtem el a képzelgéseimben. Nagyon jó volna…

- Mit szeretnél csinálni egy ilyen helyen? – hajolt közel hozzám, és belenyalt a fagyimba.

- Hé! – nevettem fel, majd én is belenyaltam. Én fogom megenni! – haraptam le a tetejét gyorsan. Ő vigyorogva megnyugtatott, hogy nekem hagyja. Be is faltam a felét, a többit pedig neki adtam, nem szeretek zsugori lenni. Aranyosan megköszönte, megette, és újra megköszönte, de szerintem csak azért, hogy legyen oka megcsókolni egy ilyen helyen. Egy idióta, nem tudok rá mást mondani… - gondoltam, miközben viszonoztam a csókot. Annyira zavarban vagyok, érzem a hátamon az emberek tekintetét… Már csak az kéne, hogy valami homofób ide csörtessen és agyon verjen minket! Óvatosabbnak kéne lennünk…- engedtem el.

- Most meg mi az? – dugta zsebre a kezét. Megráztam a fejem. Nem lényeges, nem akarom elrontani ezt a helyzetet. – Csak nem zavarba ejtettelek? – vigyorodott el önelégülten.

- Ne légy így elszállva – intettem le unottan. – Még egy békától is előbb zavarba jövök! – nevettem fel. Úgy imádom húzni az agyát! Összeszűkítette a szemét, és megingatta a fejét, amolyan „te kis huncut, ezt most megkaptam” stílusba.

Ez után kézen fogott, és körbe-körbe sétálgattunk a parkba mindenféle lényegtelen dolgokról beszélve. Amikor észbe kaptunk már este tíz óra volt, ami annyit jelentet, hogy jól lekéstük a takarodót. De mi nem zavartattuk magunkat, hazafelé is szépen, nyugodtan, nevetgélve sétáltunk, a kollégium ajtajánál pedig egy szenvedélyes csókot váltottunk, búcsúzóképpen.

Hülye egy gyerek, de elviselhető, be kell vallani.

Tizenharmadik fejezet - Elintézem

Sziasztok! :) Végre meghoztuk a következő fejezetet, ami erősen +18 :$$ :D Reméljük, tetszeni fog! :D Jó olvasást! :)

Aoi és Kuti.

Ian

Hogy tehette ezt velem? Pont ő, akit szeretek. Hátba szúrt a kis szemét. Tudom, csak jót akart, de megkérdezhette volna. Én akartam elmondani neki, igaz nem a közel jövőben, de akkor is.

De, ha apu tudja, akkor vajon anyu is? Uram isten, anyám tudja a hajlamaimat. Ú, ne már! Ez milyen szívás már!

Megálltam apám irodája előtt, majd félve bekopogtam. Most mégis mit tegyek? A nyakamat is ki fogja tekerni.
Meghallottam egy "tessék"- et, majd feltűnően lassan benyitottam.
Megszeppenve becsuktam magam mögött az ajtót, miközben mindenféle negatív gondolat cifrázott a fejemben. Nem akartam, hogy eltiltson Eliot-tól.


- Szia, apa - erőltetettem magamra egy mosolyt. Olyan ideges vagyok! Tuti mindjárt leszedi az összes testrészem.

- Szia, fiam! Hogy vagy? Nem vagy beteg? Hú, neked nem lett meleged? - hadarta le egy szuszra. Az utolsó mondatától éreztem, hogy kattogni kezdet a szemem.

- Apu, tudom, hogy tudod, hogy meleg vagyok! - csattantam fel. Na, ezt is jól meg mondtam.
Apu először tetette a meglepett, majd hagyta és elkomolyodott.

- Azt hittem elmondasz nekem mindent. De, mivel hazudtál nekem... - itt tart egy kis hatásszünetet -, nem találkozhatsz Eliottal, és átíratlak egy másik művészeti iskolába - mondta nyugodtan. Mi? Nem! Ezt nem teheti!

- Ne! - kiabáltam. - Apu, tilts el a haveroktól, a tévétől, a géptől, vagy adj szobafogságot, de ne tilts el tőle! - lázadtam, amennyire csak tudtam. Olyan igazságtalan! Nem teheti ezt! Nincs jóga hozzá!

- Ian, ne feleselj! Döntésem végleges! - Végleges? Na, ne bolondozzon. Én eddig is mindent megkaptam, apuci, és most sem lesz másképp.

- Na, figyelj, hogy nem lesz végleges - álltam fel, majd kiindultam. - Hétvégén Chadnél alszom.
Kimentem, majd elkezdtem keresni Eliotot.
Úgy sajnáltam, hogy kiabáltam vele. Biztos megharagudott az én édesem.
Odamentem a szobájához, majd gyorsan átgondoltam mit is fogok neki mondani.
"Eliot, édesem, sajnálom! Nem akartalak megbántani."
Igen, így jó lesz.

Bekopogtam, mire egy "tessék" - et hallottam. Sóhajtva benyitottam.
Eliot a vászon mögött ült, és épp valamit festett. Odasétáltam, hogy megnézem, mit festett éppen. Egy angyal volt rajta, melynek  az arcán  fájdalom  tükröződött, a mellkasában pedig  egy  kard volt szúrva.

- Váó! - mondtam elképedve. Eszméletlenül jó lett. Én mikor fogok tudni ilyet festeni? Soha. Ehhez tehetség kell. Az a bizonyos tehetség, mely csak az igazi művészeknek adatik meg, mint Eliot. Kezdtem azt hinni, hogy inkább a tehetségébe szerettem bele, mintsem Eliotba.

- Tetszik, mi? Szerintem is elképesztő lett - mosolygott rám. Úgy tudom utálni, mikor a beképzeltet játssza, de ez van. Eliot ilyen. Aranyos és beképzelt, amit a műveit illeti.

- Drágám - fogtam az arcát két kezem köze -, annyira sajnálom, hogy kiabáltam veled - nyomtam egy csókot a szájára.

- Semmi baj - csókolt vissza. Hm, úgy imádok vele csókolózni. - Amúgy - engedett el -, mit mondott apád? - ült le az ágyra. Leültem mellé, majd a combjára tettem a kezem, és mélyen a szemébe néztem.

- Nem érdekes, majd elintézem - mondtam lágyan, majd újra megcsókoltam. Annyira kívántam. Lehet, hogy azért, mert jól nézett ki az arcán festék foltokkal, vagy mert féltem, hogy apu tényleg eltilt tőle. Abba bele haltam volna, az biztos. De apu mindig eléri azt, amit akar, azért is félek annyira. De persze nem fogom hagyni! Lázadni fogok! De most nem ezzel kéne foglalkoznom, hanem a számon csüggő Eliottal.
Végig fektettem az ágyon, majd elváltak ajkaink, de csak hogy levegyem a pólóját, utána pedig újra megcsókoltam. A nyelvemet könnyedén átcsúsztattam a szájába, mire ő egy aprót elmosolyodott. Izgattam a nyelvét, nyalogattam a szájpadlását, majd ő is átdugta a nyelvét.
A csókunk hevesedett, miközben a kezem lejjebb csúszott, és belenyúltam a gatyájába. Elkezdtem neki masszírozni, mire felnyögött, és eltolt magától.
Érdekesen meredtem rá, majd egészen halkan azt súgta: - A nevelő még benyithat ránk. - Erre csak megráztam a fejem, és újra megcsókoltam, majd a szájáról átvándorolt a szám a fülcimpájához, miközben még mindig masszíroztam ott alul. Már teljesen állt neki.

- Ne félj, csak öt után szokott jönni - leheltem a nyakába, mire teljesen beleborzongott. Bólintott, majd ívbe feszült a háta és a kezemen megéreztem valami ragacsos izét.
Erre felkuncogtam, és kigomboltam az ingem, meg kicsatoltam az övem, majd lecsúsztattam a nadrágom.
Eliot nyelt egy nagyot, majd ő is levette a nadrágját. Erre újból megcsókoltam, majd egyre lejjebb csúsztam, miközben puszilgattam a nyakát, kulcscsontját, mellkasát, míg le nem értem a csípőjéhez. Megnyaltam, mire egy hatalmasat felnyögött.

Oké, most jön az, amit eddig sose tettem, orálisan fogom kielégíteni. De hogyan kell? Oké, Ian, próbálj vissza emlékezni arra, hogy neked hogyan csinálták a lányok.
Nyeltem egy nagyot, majd lehúztam az alsógatyáját, és szembe találtam magam a kicsi Eliottal.
Megnyaltam az alsó ajkam, majd a kezembe fogtam. Elkezdtem simogatni, miközben Eliot nyugtalanul nyögdécselt. Fújtam egyet, mikor újra bekeményedett, majd lassan megnyaltam, hogy kínozzam. Nyögött egyet, hogy folytassam, ezért megteltem magabiztossággal, és tövig bekaptam. Ettől ívbe feszült a háta és elégedetten nyögdécselt.

Már kábé tíz perce - jó lehet túlzok - szoptam, mikor végre elment, de pechemre a számba.
Undorodva lenyeltem, majd visszamásztam a szájához, és egy újabb szenvedélyes csókba kezdtünk.

- Áh, Ian, kérlek! - utasított Eliottól nem megszokott hangon. Teljesen elkerekedett a szemem, de megtettem, amit kért.
Levettem az alsóm, ő feljebb emelte a csípőjét, majd lassan belé helyeztem a merevségemet.

Egy hatalmas elégedett nyögést eleresztett magának, majd lassan elkezdtem benne mozogni. Nyögött, elképesztően hangosan, de ettől csak jobban beindultam, ezért rágyorsítottam.

- Áh! Uh! Ian! - nyögte eme szavakat, változó sorrendben. Gyorsabbra vettem a tempót, és én is elkezdtem nyögni, míg el nem mentem benne.
Kiszálltam belőle, majd zihálva levágottam mellé.

Szóhoz sem tudtunk jutni, csak ziháltunk. Rám nézett, nyomott egy puszit az arcomra, hozzá bújt a csupasz mellkasomhoz, és nem sokkal később elaludt. 

Valentin napi kiadás

Sziasztok! :) Tudom nincs Valentin nap, eléggé megkéstünk vele, de azért reméljük tetszeni fog nektek ^^ a történet egy évvel később játszódik! :)



Ian

Végre eljött ez a nap is! – keltem ki boldogan az ágyból. Lassan egy éve, hogy Eliottal járunk. Jé, el sem hiszem! Tizenegyedikesek voltunk, és olyan március lehetet. A pontos dátumot valahova felírtam... Hm, majd megkeresem, nem ám elfelejteni a végén!
Vigyorogva ballagtam oda a fürdőmhöz. Szerencsére idén február tizennegyedike szombatra esett, ezért nyugodtan el tudom tölteni ezt a napot az én drágámmal. Gyorsan megfésültem makulátlan – egoizmusom, akár a csillagos ég – fekete hajam, megmostam szépen a fogaim, nehogy büdös legyen a szám, megborotválkoztam – igen, van rajtam szőr, hiába viaskodik velem Chad, hogy nincs –, tettem magamra egy kis arcszeszt, és tökéletesebb már nem is lehettem volna. Kiszaladtam a szobámba, kinyitottam a szekrényem, majd hatalmas gondolkozóba estem. Mi a fészkes faszomat vegyek fel? – elmélkedtem el szépen, angolosan. Elkezdtem minden ruhám kidobálni a szekrény rejtelméből, és megtaláltam! Megtaláltam a leg ide illőbb szettet: egy fehér, kicsit laza póló, fekete, szűk nadrág, oldalán egy lánccal, és egy lezser, barna pulóver. Hát lehetnék ennél is helyesebb? – mosolyogtam bele a tükörbe nagyképűen. Rendben, a terv a következő: elosonok itthonról, mivel valami ebédre vagyunk hivatalosak a mamánál, veszek egy csokor rózsát és egy bonbont, oda állítok Eliotékhoz, végre bemutatkozok a szüleinek, és elmegyünk egy romantikus randira! – áradoztam magamba.
Óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját, oda sétáltam a lépcső tetejéhez, és lepillantottam. Ez az, nincs itthon senki! – örültem meg. Leszaladtam a halba, felvettem a cipőm, kabátom, és elindultam még mielőtt valaki észrevenne.
Gyorsan elindultam a sarki virágoshoz. Sietnem kellett, fél óra múlva ment a buszom.
Hamar odaértem, ott kifizettem a megrendelt csokrot, átmentem a másik boltba, ott csokit vettem neki, és már futottam a buszra. Miért kell három kerülettel arrébb laknia?!
Szerencsémre pont elértem. A buszsofőrnél váltottam jegyet, és leültem egy néni mellé, aki elmesélte az egész életét... Ezek a mai öregek...!  Persze az én koromban nem volt ilyen! Mikor mi voltunk ennyi idősek azt sem tudtuk, mi az a busz! – a gondolatra egyből el is mosolyodtam.
Amint odaért a busz, le is szálltam. Ha jól tudom, Eliot ebben az utcában lakik a... – néztem körbe. Abban a házba! – pillantottam meg egy emeletes, citromsárga házat. Elindultam.
Hm, vajon mit mondjak, hogy ne legyen annyira átlátszó? "Jó napot! Ian vagyok, a fiúk hapija, ugye nem gond, ha elviszem romantikázni, he?" - Nem, ez borzalmas ötlet... Mindegy, majd valami lesz – gondoltam, mikor bekopogtam a barna faajtón.

– Igen, ki az? – nyitott ajtót sejtésem szerint Mr. Hunster, a ház ura.
Haja felül kopasz, két oldalt ősz, szemei kékek, akár a fiáé, és az arckifejezése... Azt hiszem, sejti ki vagyok...

– Jó napot! Ian Chaster vagyok! Örvendek! – ráztam vele kezet. Érdekesen kezdett méregetni. Mo-most mi az? Elrántotta a kezét, majd leporolta. Tch, sznob...

– A fiam szeretője egy beképzelt páva – sóhajtott hitetlenül, és rám csapta az ajtót. Hé! – kezdtem el toporogni. Ez hihetetlen! Már most nem fogad el...

– Engedd be, kíváncsi vagyok rá! – csendült fel egy női hang. Ez biztos Eliot anyja! – örültem meg egyből. Az anyukák mindig kedvesebbek.  Hirtelen kinyílt az ajtó és egy aranyos, középkorú nő állt ott Mr. Hunsterrel. A haja barna volt, szemei úgy szint. Hm... Már érten Brian kire ütött.

– Te vagy Ian? – csapott két kezével az arcomra, és az orrát az enyémhez dörgölte. Hová jöttem...? – gondoltam ijedten. Félve bólintottam. Elengedte az arcom, s a csuklóm ejtette rabul, berántott a házba. Ahogy belépünk, a hallba ütközünk, ahol rám parancsoltak, hogy vegyem le a sáros cipőm meg a kabátom. Onnan nyílt két ajtó. Az egyik egy raktár-szerű helyiség, a másik pedig a nappali. A nappaliba bevezető boltíves ajtón mentünk tovább. A nappali egész családias volt. Barna garnitúra, fekete dohányzó asztal, előtte egy állvány, rajta tévé. A felett volt egy polc, amin egy családi kép volt látható. A két szülő hátul egymásba karolva, előttük a két gyermekük kissé távol állva egymástól. Hm, szerintem ez a kép idei lehet, mivel Elioton a tőlem kapott sálja van.

– Ülj csak le – mosolygott rám Mrs. Hunster. Leültem, az ajándékokat pedig letettem az asztalra. Mr. Hunster leült mellém, és bekapcsolta a tévét. Olyan fagyos ez a légkör... Mi baja velem?! Nem tettem semmit, Eliot már előttem is meleg volt.

– Hogy vagy? – adott át nekem egy csésze teát Eliot anyukája, majd leült az előttünk lévő fotelba.

– Köszönöm, jól – kortyoltam bele a teámba. – Ön? – kérdeztem vissza mosolyogva.

– Én is – kezdett el vigyorogni. – Mi szél fújt mi felénk?

– Eliothoz jöttem – mondtam zavarban. Az apja, ha tehetné rá kapna a torkomra, és addig szorítaná, amíg a maradék levegőm is elfogy. Biztos vagyok benne...

– Eliot Hunster! – kiáltotta el magát az apja. Jézusom, de megijedtem! Az emeletről ajtó csapódás hallatszott. Oda kaptam a fejem, és megláttam Eliotot, ahogy idegesen vágtat le a lépcsőn. Fekete haja el volt feküdve, kék szemei alatt fekete foltok jelentek meg, egy szürke hosszú ujjú, és egy fekete melegítő volt rajta. Azta... Hogy mennyire helyes! Mit keres a kezében egy párna...?

– Mit akartok?! Szombat van! – vágtatott elénk Eliot, majd megdermedt rajtam a szeme. – Te-te mit keresel itt?! – lett tiszta vörös a feje. Végig nézett magán, és hozzám vágta a párnát. – Te nem láthatsz így! – szaladt vissza a szobájába gyorsan. Hm, mi baja? Nagy szemekkel bámultuk mindhárman az emeletet. Úgy látszik, a szüleit is meglepte.

– Haha, buktad, szépfiú – jött ki nevetve Brian a konyhából majd felment az emeletre. Hm... Ez egy hatalmas, no comment. A szobára jeges csend ülepedett. Most mi van? Nem értem! Nekem a Hunster család magas... Nyeltem egy nagyot, amitől gombóc nőt a torkomba. Hatalmas stressz lett úrrá rajtam. Vajon mit akar ez jelenti? Hm, ne izgulj Ian, először gondold át logikusan: leszaladt mérgesen, észrevett, vörös lett a feje, kérdőre vont, hogy mit keresek itt, és hozzám vágott egy párnát... Ehhez inkább nem fűznék semmit... Eliot is elmegy a fenébe ám! Én egész héten güriztem apámnak, hogy legyen elég pénzem mára! Erre ő mit tesz? Mit?! Elszalad! Milyen pofátlan...
Kábé fél órája némát játszottunk a Hunster szülőkkel, amikor Brianhez felment az apja, és ráparancsolt, hogy nézze meg az öccsét. A barna hajú unottan becsörtetett a testvére szobájába, és nem sokkal később kijött.

– Alszik – közölte velünk a tényt, ám tovább nem szórakoztatott minket, inkább visszament a szenthelyére. Al-szik – szótagoltam magamba lassan a szót, hogy fel tudjam fogni. Bealudt a nyomorult?! – pattantam fel nem foglalkozva a szülőkkel, és felszaladtam a szobájába.

– Felkelni! – rántottam le róla a takarót. A hasán feküdt, fél lába felhúzva, fején a párna volt. Morgott valamit, és jobban a fejébe húzta a párnát. – Megfojtsalak? – csikorgattam a fogaim közt. Hörgött egyet, hozzám vágta a párnát.

– Tűnj innen! Álmos vagyok! – nézett egyenesen a szemembe, ridegen. Sóhajtottam. Nem hiszem el, milyen makacs ez az ember!

– Eliot, ne légy ilyen... – ültem le mellé. Ő is felült, felnézett rám, majd elfintorodott. Heh, milyen kis romantikus... Meg tudnám ölni!

– Hogy hogy átjöttél? – sóhajtott.

– El akartalak vinni egy Valentini randevúra – mosolyogtam rá. Közelebb hajoltam, ahogy ő is, majd egy csókot váltottunk.

– De én nem megyek – lehelte az ajkaimra.

– Hogyan?! – távolodtam el tőle értetlenül. Megforgatta a szemét, mintha csak azon gondolkodna, hogyan is mondhatna el nekem valamit. Hát, ajánlom neki, hogy nyomos indok legyen vagy ketté szeletelem hosszába!

– Tudod – nézett egyenesen a szemembe –, utálom a Valentin napot. Feleslegesnek tartom, mivel ha valaki szeret, akkor az év összes napján szeressen, ne csak ezen. – A végére megeresztet egy halvány mosolyt. Ez most csak szívat! Száz, hogy szívat! Muszáj, hogy szívatás legyen!

– Szóval, azt akarod mondani, húzzak a faszba, mert te nem jössz velem sehová? – vontam fel érdekesen a szemöldököm. Bólintott, és visszafeküdt.

– Visszakapom a takaróm? – pislog rám édesen. Ingerülten felálltam, megfogtam a paplanját, és rádobtam.

– Szép álmokat! – mentem ki a szobájából. Motyogott még valamit, de azt már nem hallottam, mivel gyorsan lecsörtettem a hallba. – Viszontlátásra! – öltöztem fel, és kiszaladtam a házból. Idióta Eliot! – gondoltam alsó ajkam rágva. Gondolhattam volna, hogy feleslegesen izgultam túl mindent... Egy éve járunk, aztán? Attól nem kell neki is úgy szeretnie, mint én őt... Ahj, hihetetlen! Ennyi idő után is csak tuti Ianként gondol rám, aki egy béna nyalóka-fát tud festeni, és nem úgy mint akibe szerelmes... Hm, mindegy, megszokhattam volna – ültem le a buszmegállóba sóhajtva. Még fél óra a következő buszig. Tényleg, egyáltalán ő mondta már nekem, hogy szeretlek? – kezdek el gondolkodni.
"– Hogy mit? Téged! – rántott le a galléromnál fogva, és megcsókolt. – Szeretlek! – vált le ajkaimról lágyan" – villant be hirtelen a tavalyi jelenet. Teljesen elvörösödtem. Annyira zavarba ejtő ez a tette még a mai napig is... Áh, lehet akkor gondolta úgy, hogy szeret! De most? Most valahogy nem vagyok benne biztos... Nem, nem azért mert ma lerázott, hanem mostanában annyira fura. Múltkor is. Valaki hívta, nagyon elbeszélgettek, még nevetet is, és mikor érdeklődtem, hogy ki volt, azt mondta, senki. Lefordítva hétköznapra: semmi közöm.

Megérkezett a busz. Felszálltam, bedugtam a fülesem, hazáig pedig Eminem boldogított.
Hazaértemmel a szellemeim üdvözöltek, mivel a szüleim elmentek nélkülem ezek szerint. Levettem a cipőm és a kabátom, bementem a konyhába, szereztem chipset, és felmentem a szobámba. Kit érdekel Eliot? – léptem be a szenthelyemre, ahol ledobtam magamról a pólóm. Félmeztelenül leültem tévézni. Heh, mit mozgat engem az a kis gyökér? Ő nem tudja, mit veszt... Tényleg! Ott hagytam az asztalon az ajándékot... Mindegy, legyen vele boldog, úgyis szereti a rózsákat! – gondoltam, miközben pár chips darabot bevettem a számba. A tévére adtam egy kis hangot. Tch, valami Chad féle szappanopera megy. Tényleg, vele vajon mi van? Elővettem a telefonom és írtam neki egy sms-t.
"Csáó, drága!
Mizu veled? Mostanában nem is dumáltunk..." – amint elküldtem válaszolt is.

"Csáó, édes!
Ne harizz, de te cseszel át pofátlankodni, meg a suliban odajönni..." – írta. Oké, ez igaz...

"Holnap átugrok, oks?"

"Úgy legyen!" – írta, de ezután már nem beszéltünk. Egész nap csak szappanoperákat néztem eés chipset ettem. Na, persze, gondolkodtam. Miért is ne tettem volna? Szögről szögre megterveztem a mai napot, erre Eliot elcsesz mindent! Hirtelen valaki csengetett. Unottan masíroztam le, majd kinyitottam. A szemem teljesen elkerekedett, szám elnyílt, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Mit keres itt Eliot...?

– Hát te? – kérdeztem elképedve. Zavartan oldalra fordította a fejét.

– Gondolkodtam, és... – vörös fejjel rám nézett, nyelt egy nagyot. – Talán a te kedvedért, tarthatunk ilyen nyálas ünnepeket – mosolygott rám. Hitetlenül felnevetem. Lassan délután öt, ilyenkor hova akar menni?

– Komolyan? – léptem közelebb hozzá. – Csak az én kedvemért? – hajoltam le kissé és megfogtam az állát. Aprót biccentett. Felnevettem és egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Szeretlek, te nyomorult, szeretlek – vigyorogtam a képébe. Lustán elmosolyodott.

– Nem nézünk meg nálatok egy filmet? Mint randi – vigyorog rám.

– Oké – engedem be.

– Amúgy – vette le a cipőjét, kabátját –, kinek akarsz így tetszeni? – nevetett ki, miközben végig nézett csupasz felsőtestemen.
Elé mentem, derekát átkaroltam, ő pedig a nyakam, lehajoltam hozzá, ő lábujjhegyre állt és szenvedélyesen megcsókoltuk egymást.

– Köszönöm a rózsát – súgta kuncogva a fülembe.